Luke Delaney: Hideglelés

"Sean Corrigan, a londoni rendőrség tapasztalt nyomozója, karrierje legbrutálisabb ügyén dolgozik. Az áldozat egy fiatal férfi, akivel a saját lakásában, több késszúrással végeztek, ráadásul a különös kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosság elkövetője minden nyomot eltüntetett maga után. Corrigan nyomozó sötét árnyakkal teli gyermekkorát is segítségül hívja, hogy bele tudja képzelni magát a gyilkos bőrébe, és az ő szemével lásson. Az ügy azonban egyre szövevényesebbé válik, és a rendőrök hamarosan egy halálos játszma szereplőivé válnak, amelyben egy bomlott elméjű sorozatgyilkos az ellenfelük, aki minden egyes áldozatával más és más módszerrel végez. Corrigan feladata, hogy a látszólag összefüggéstelen ügyek közt megtalálja a kapcsokat, és elkapja a gyilkost, mielőtt az újabb áldozatokra csapna le. 
Luke Delaney, a londoni gyilkossági csoport egykori nyomozója, fordulatokban bővelkedő első regényében bebizonyítja, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és a thrillerek feszültsége nem zárja ki egymást. A szerző, hús-vér főszereplőjéhez hasonlóan, tökéletesen ismeri a regényben ábrázolt világot. A hatalmas sikert arató Hidegleléssel Delaney rögtön a thrillerírók elitjébe került. A regény a harmadik részénél tartó Sean Corrigan-sorozat első darabja."

_____________________________

Azzal kezdeném, hogy valóban igaz az, megerősíthetem, hogy a nyomozói munka hiteles bemutatása és az izgalmakban, fordulatokban bővelkedő krimi nem zárja ki egymást; sőt!

A szerző nagy hangsúlyt helyez egy olyan munka és olyan világ bemutatására, amelyre egyébként az átlagembernek nincs rálátása. Bepillantást engedett az ezzel a munkával járó hihetetlen feszültségbe, a nyomás mibenlétébe, a kételyekbe és vívódásokba - márpedig számtalan ilyen van: mi van, ha nem találják meg az elkövetőt; mi van, ha nem a megfelelő embert tartóztatják le; mi van, ha túl későn; és eközben folyamatos a nyomás, nagyok - persze jogosak - az elvárások, úgy a főnökeik, mint a társadalom részéről; mi van, ha megoldatlan marad az ügy; mi van, ha túljár az eszükön az, aki életekről dönt; mi van akkor, ha aprócska kis hibák másokat életveszélybe sodornak; és mi van akkor, ha minden olyasmi az ilyen hibák körébe sorolandó, ami nem tárja fel azonnal (!) a teljes igazságot.

Egyszerre mások életére akár végzetesen kiható hiba és egyszerre teljesen természetes emberi tulajdonság lehet az, hogy az ember lassan jön rá a dolgokra, nem azonnal látja meg a teljes képet, vagy elveszik a részletekben, vagy rossz irányban indul; csakhogy vannak olyan munkák - nyomozó, orvos, védőügyvéd, ügyész stb. -, ahol egyszerűen nem lehet hibázni, semekkorát, mert az más életébe kerülhet. Ugyanakkor ez életszerűtlennek tűnik, igaz? Másfelől jogos társadalmi elvárás, igaz? Mindkettő, pontosan. Na most, aki az egyik végén áll a dolognak - jelesül a társadalom -, annak a részéről teljesen jogos elvárás, hogy akin életek múlnak, az ne hibázzon; annak nincs joga hibázni! A másik feléről nézve pedig: nem irracionális egy kicsit az, hogy elvárjuk, hogy valaki soha, de soha ne kövessen el hibát? Attól függ, hogy melyik oldalon állunk, ugye?

Ettől ennyire borzasztó nehéz ez a kérdés, ettől olyan nagy ezeken az embereken a nyomás és a felelősség - főleg a felelősség! -, és ettől annyira érdekes, hogy valaki végre beszélni, írni mert erről!

És szólni mert még másról is ezenkívül, ugyanis a kísértéseket sem titkolja el (amelyek sokszor nem maradnak meg puszta kísértés vagy gondolat vagy ötlet szintjén), amikor egy rendőrnek lehetősége van arra, hogy ha egyértelmű az ügy, de kevés a bizonyíték, akkor kreáljon egyet...

Fontos kérdés a regényben és az életben is ennek a megítélése: jó ez vagy rossz? Jót tesz vagy rosszat az, aki ennek a lehetőségével él?
Bizonyos szemszögből jót, persze, kétségtelenül, ha életeket ment!
a) De ha téved??
b) És hát ez önbíráskodás... amelyben meddig mehet el valaki? Elmehet bármeddig? Hiszen ha rá nem vonatkoznak a szabályok, akkor másra sem; viszont akkor meg nincs megállás ebben.

Csakhogy a kérdést nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy "de ha életeket ment meg vele??".

Tehát egy szimpla krimi is tud felvetni rendkívül komoly morális kérdéseket.

És Luke Delaney mer beszélni erről.

Az is nagyon érdekes gondolat, amikor a sajnálatról ír - mármint a sajnálatról a "gonosz" ember iránt, csakhogy ő erről sem a szokásos értelemben és kontextusban gondolkodik. Már az is eleve merész gondolat szerintem, hogy egyáltalán felveti, fel meri vetni nyilvánosan a sajnálatot mint érzést egy olyan emberrel kapcsolatban, aki a legsúlyosabb bűnöket követi el. De megmagyarázza aztán, hogy mire gondol. Azt mondja, hogy nem az elkövetőt sajnálja, hanem azt a gyereket, akit olyan atrocitások értek, amelyek miatt ez az ember lett belőle.

Szóval e szempontokat tekintve ez egy más típusú regény, mint a hagyományos krimik, hiszen végig bemutatja a történéseket és a vívódásokat a nyomozók szemszögéből is, azonban ezzel párhuzamosan a gyilkos oldaláról is láttatja a dolgokat, az ő gondolatait is közvetíti, vagy megpróbálja közvetíteni. Ez a párhuzam rendkívül érdekes - ugyanakkor elég megrázó is egyben.

A szerző egy olyan rendőrt tesz meg főszereplőnek, aki át tudja érezni a gyilkos érzéseit, azonban ennél a momentumnál nekem egyértelműen lejön, hogy ez fikció, mert bár a szerző nyomozói múlttal rendelkezik, én nem éreztem az írásából átsütni lelketlenséget vagy gyilkos indulatokat. Ezt egyébként pozitívumként mondom, és semmiképpen sem írói hiányosságként. De ám legyen - nevezzük írói hiányosságnak is akár, hogy nem tudja teljes hitelességgel a gyilkos kegyetlenséget éreztetni egyes szám első személyben, hiszen ez közben egyúttal az emberi jellemet mutatja.

Persze nem marad(nak) el a csattanó(k) sem a regény végén, de én mégis úgy érzem, hogy jelen kriminél nem a csattanó vagy a cselekmény vagy az indíték volt a motor, a leglényegibb elem, ahogy az más krimiknél lenni szokott, hanem a - valódi - nyomozói döntések, bakik, "kényszerek", megoldási módok stb., az, hogy hogyan hatnak az életükre a borzalmak, hogyan látják a gyilkosokat, és hogyan látják a saját valóságukat és életüket a rengeteg borzalommal járó munkájuk tükrében. Tehát a végtelenül embertelen helyzetekben megmutatkozó emberi oldal.

A regény ITT megrendelhető.

Holly Goldberg Sloan: 7esével

"Willow Chance egy tizenkét éves zseni, megszállottja a természetnek és diagnosztizálásnak. Nehezen kommunikál az emberekkel, de a fejszámolás mindig megnyugtatja. Williow-t még csecsemőkorában örökbe fogadták, és nevelőszülei mellett minden könnyűnek tűnt, boldog, csendes életet élt egészen mostanáig. Willow világa tragikusan megváltozott, amikor nevelőszülei meghaltak egy autóbalesetben. Így a lánynak egyedül kell szembenéznie egy számára érthetetlen világgal. Szerencsére Willow hamar pártfogókra talál, ám a körülmények nem engedik, hogy új otthonra és új családra is találjon. Elindul az embert próbáló harc, melynek hajtóereje az őszinte szeretet. Megrendítő és egyben felemelő történet arról, hogyan illeszkedhet be egy különc gyerek a világba, és hogyan fogadhatja be őt saját környezete."

______________________

Azt hiszem, ez a könyv nemcsak arról szól, hogy valaki hogyan illeszkedik be a világba, mit tehet azért, hogy elfogadja őt a környezete, és hogyan evickél leküzdhetetlen hullámok között, hanem arról is, hogy a hullámokat gerjesztő vihar közepette, a hajótörés után arra jár-e egy hajó, ami megmenti, van-e mentőmellény, ami fenntartja a vízen, van-e mentőcsónak, amelybe beszállhat, amíg valaki érte jön. Magyarul: nemcsak az a kérdés, hogy be tud-e illeszkedni valaki, hanem az is, hogy a környezete elfogadja-e, befogadja-; közönnyel szemléli, netán óvatosan háttérbe húzódik, mert az nem jár felelősséggel, ha más segít - vagy pedig magához öleli.

Nagyon szép nyelvezettel megírt regény, helyükön vannak a mondatok, a gondolatmenetek, de igen torokszorító olvasmány. 

Holly Goldberg Sloan nagy érzékenységgel nyúl a témához, életszerű szereplőket teremt életszerű reakciókkal, és

bár lehet, hogy a szituáció és a megoldási mód nem tűnik annyira hitelesnek - de hát minden annak tűnik, ami a valóságban tényleg megtörténik??

Hányszor mondjuk azt, hogy ilyen nincs, ilyenek csak a könyvekben meg a filmekben történnek!?

Attól még vannak azok a dolgok. És nagyon is életképesek és saját útjukra indulnak, így egy idő után muszáj hinni bennük meg a szemünknek. 

Egy nagyon szomorú eseményt dolgoz fel az író úgy, hogy a történet végén felcsillantja az öröm, a boldogságra való képesség esélyét. Nem hisz a reménytelenségben, és szükségesnek látja elmondani, hogy aki a reménytelenségben hisz, még az elé is gördülhetnek az akadályokon túl olyan lehetőségek, amelyekkel lehet is, kell is élni, de ha erre az ember képtelennek érzi magát, akkor is fennáll annak az esélye, hogy a remény ölel magához téged, és ha ki is akarsz szabadulni a karjaidból, mert nem akarod már ezt az életet, akkor sem ereszt. 

Michel Bussi: Fekete vízililiomok

"Adott egy kivételesen tehetséges, tizenegy éves festőpalánta kislány, egy szédítően vonzó tanítónő és egy bagolyszemű, idős hölgy, aki mindent tud és mindent lát, a helyszín pedig a Claude Monet-nak oly kedves, normandiai falu, Giverny.

Az Epte folyó partján találnak rá Jérôme Morval helybéli szemész holttestére. A férfit meggyilkolták. Laurenç Sérénac, a toulouse-i rendőrakadémián frissen végzett nyomozó veszi kezébe az ügyet: a szép tanítónő, Stéphanie férjét tartja első számú gyanúsítottnak.

Egyedül az idős hölgy ismeri az igazságot, ő kalauzolja elbeszélőként az olvasót. De vajon milyen igazságra gondol? Hiszen a híres festménysorozat, a Vízililiomok tükörképeiben is összemosódik múlt és jelen, újraélednek gyilkosságok és szenvedélyek…

Bussi regénye is olyan, mint egy lenyűgöző, impresszionista festmény, melynek minden részlete felkelti a kíváncsiságunkat. Apránként fedezzük fel a hol élesen megrajzolt, hol halványan derengő színfoltok mögött rejtőző szereplőket. De ne feledjük: egy kép üzenete akkor tárul fel előttünk, ha kellő távolságból szemléljük a remekművet…  

Michel Bussi 1965-ben született. Jelenleg a legolvasottabb francia krimiszerző. Civilben politológus és a roueni egyetem földrajztanszékének oktatója. 

A Fekete vízililiomok megjelenését követően öt elismerést kapott, többek között a Normandiai Írók Társaságának Gustave Flaubert Nagydíját. Egy csapásra az olvasók és a kritikusok kedvence lett."

 _________________________

Minden soráért rajongtam ennek a könyvnek!

Csodás, különleges, egyedülálló regény, kiviláglik a krimiirodalomból eredeti stílusával, különleges hangvételével és a teljesen páratlan, kiszámíthatatlan, zseniális befejezésével!

Nem is tudom, hol kezdjem, annyi jót tudok sorolni róla!

Hatalmas várakozásokkal kezdtem bele az olvasásba, mert elkötelezett Monet-rajongó és az impresszionista festészet nagy csodálója vagyok. De simán felülmúlta a várakozásaimat is ez a regény, két vonalon is.



Egyrészt, hihetetlenül érdekes információkat oszt meg Bussi Givernyről és Monet-ról, a festő életrajzáról, családjáról, inspirációiról, és arról, hogy mindehhez akkor hogyan viszonyultak a helyiek, akik közül voltak, akik zseninek, mások pedig egyszerűen csak különcnek tartották - és nem értették - őt. Csodásan vezeti végig ezt az ívet, Monet festészetének nagy állomásait, a festményeit övező rejtélyeket, a helybeliek véleményét, a festmények születésének körülményeit. Látszik, hogy Michel Bussi tisztelettel tekint Monet munkásságára, és ezzel a megbecsüléssel szőtte bele a festményeit és a lakóhelyét egy modern remekműbe, méghozzá úgy, hogy

impresszionizmus és kortárs krimi találkozásából egy egészen csodálatos alkotás született. 

Másrészt pedig ott van a cselekmény, a szereplők, a történetvezetés, a szinte élő karakterek, az a világ, amelyben élnek, az a motivációs halmaz, amely vezérli őket, azok az érzések és belső késztetések, amelyek hajtják őket valami felé, ami hol jó, hol rossz, hol fékezhetetlen, hol pedig a tudatalatti mélyére nyomható, a zegzugos padlásra száműzhető, a feledés homályába vesző.

Bussi nem használ nagy szavakat, mégis beleremegnek a falak az erejükbe. Gyakran teljesen jelentéktelen mondatokkal zárja le a fejezeteit, ami szintén ritka megoldás – nem akar mindig nagy hatást elérni, mindenhol nagy várakozásokra késztetni vagy valami csattanót bedobni; tudja, hogy a kevesebb néha több, és ennek megfelelően írja a könyvét, ehhez tartja magát az egész történeten át. A végére hagyja a Nagy Döbbenetet - ami nem marad el... Nagyon nem.

Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy sejtem, ki a gyilkos és mi az indíték, de még csak a közelében sem jártam az igazságnak. Mindenesetre próbáltam nem elfelejteni, hogy a borítón a Sunday Times mondata azt ígéri: "A modern detektívregény történetének legötletesebb csattanója."

De hogy ekkora csattanó lesz, és hogy egy ennyire intelligens, nívós befejezést választ, az tényleg minden várakozáson felüli.

Megdöbbentő a végkifejlet, bár az egész történet egyébként több szempontból is mélységesen elszomorító. Ugyanakkor nagyon elgondolkodtató is; az ember olvasás közben gyakran leteszi a könyvet, hogy elmélázzon azon, mi hova vezethet, és óhatatlan, hogy a saját életére ne vetítse ki ezeket a gondolatokat és kérdéseket.

Bussi nagy gondolkodó, nagy író, és biztosan állíthatom, hogy aki elolvassa a könyvét, örökre az olvasójává és feltétlen hívévé válik.

Nagy köszönet a 21. Század Kiadónak, hogy ezt a könyvet elhozta hozzánk.

A könyv megrendelhető ITT.

Erlend Loe: A nagy fogás

"Kurt targoncás. Minden áldott nap felül a targoncájára és emelgeti a súlyos ládákat lenn a rakparton. Kurt elégedett, imád targoncát vezetni, igazán élvezi a munkáját. Néha az utcán megtapsolják az emberek, és úgy gondolják, neki van a városban a legszebb targoncája. Kurt egyébként bajuszos, és van egy nagyon aranyos felesége, meg három különc gyereke. Egy nap aztán Kurt talál valamit a parton. Valamit, amit soha életében nem látott még. Valamit, ami igazán hatalmas nagy. Valamit, ami változásokat hoz kis családja életében. Útra kelnek… 
A nagy fogás egy trilógia első része, melyből megismerhetjük Kurt és családja életének vidám és szomorkás pillanatait. A gyermekek és felnőttek számára egyaránt szórakoztató történet Kim Hiorthøy illusztrációjával jelent meg. A szereplők oly népszerűek Norvégiában, hogy a szerző külön színpadi változatot írt, illetve hamarosan elkészül a Kurt-történetekre épülő animációs játékfilm is."

__________________________

Bosszantott ez a könyv.
És nem is értem, hogy mit akart ezzel az író.
A könyv népszerűségének okát sem értem.
Szóba se jöhet, hogy a többi részét elolvassam.
Lapozzunk.

Cara Hunter: Egy közeli ismerős (Adam Fawley-sorozat 1. rész)

"Az Egy közeli ismerős egy új detektívsorozat első kötete, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat, és megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia minden sikerlistáján.

Hogyan tűnhet el egy gyerek nyom nélkül?

A nyolcéves kislány, Daisy Mason eltűnik egy egyszerű családi vacsoráról. A csendes kertvárosban senki nem látott semmit – legalábbis ezt mondja mindenki.

Adam Fawley detektív ugyanakkor tudja, hogy tíz ilyen esetből kilencben csak olyan ember lehet a tettes, akit az áldozat ismert. Vagyis valaki hazudik.

Az óra ketyeg, könnyen kifuthatnak az időből…

Az Egy közeli ismerős egy új detektívsorozat első darabja, mely lázban tartja a brit krimiolvasókat, és megjelenése óta előkelő helyen szerepel Anglia minden sikerlistáján."

_____________________

Az elején szeretném leszögezni: nagyon tetszett ez a könyv, nagyon! 

Annyi minden eszembe jut róla így hirtelen, hogy nem is tudom, hol kezdjem. 

Engem megvett az író az első csattanónál, ugyanis már akkor kiderült, hogy annyira nem szokványos megoldásokhoz nyúl, amiről csakis elismerősen és felsőfokban tudok szólni. Ezek a megoldások életszerűek, ugyanakkor meghökkentőek voltak, olyanok, amikről az ember azt gondolja, igen, hát ezek a dolgok valószínűleg valahogy így szoktak lenni az életben, de mégis mindegyik egy nem várt, kiszámíthatatlan, krimibe illő fordulat. És megjegyzem, ez az első csattanó kb. a 70. oldal környékén következett be, vagyis már ekkor megmutatkozott, hogy nem egy klisés csavarokkal megtűzdelt regényről van szó. 

A nem sablonos megoldások és csavarok nem sablonos végkifejlethez vezettek, ami megint csak elévülhetetlen érdeme a könyvnek: ugyanis két olyan csattanó van a végén, amelyek ötvözete (az egyik rendkívül életszerű és hihető, a másiktól meg csak kapkodod a levegőt, hogy na neeee) remek kombináció és kitűnő példa arra, hogy igen, így is lehet krimit írni, igen, így is lehet megoldani a történetbefejezést, igen, igen, lehet nem sablonmegoldásokkal élni!

A karakterei is nagyon valóságosak, tök jól megteremtette a szereplőket, éppen jól ruházta fel őket a megfelelő tulajdonságokkal, mert ettől azonnal élni kezdtek és hétköznapivá váltak, ugyanakkor túlzásokba sem esett azzal, hogy agyonmagyarázza, milyenek is ők; inkább egy-egy mondatot a szájukba adva vagy egy-egy cselekedetet tulajdonítva nekik érzékeltette a lelki világukat, értékrendjüket vagy akár régi sebeiket, és ez többet mondott annál, mint ha alaposan körülírta volna, hogy milyen emberek. 

A családi viszonyok ábrázolásában is megtalálta az arany középutat, hiszen egyaránt foglalkozott a gyermeki lélek vizsgálatával és sebezhetőségével, valamint a felnőtt ember múltjával, amely azzá tette, aki. A családtagok egymáshoz való viszonyulásának okai is alaposan ki lettek bontva a történetben, és úgy érzem, minden éppen akkora hangsúlyt kapott, ami arányos volt a jelentőségével. 

A párbeszédek is rendben vannak, a drámák a könyv jellegénél fogva sajnos elkerülhetetlenek, a magyarázatok nem hiányoznak, de a fantáziánkra is bízva vannak dolgok, hiszen az összefüggések mélyebb értelmezése már nem az író, hanem az olvasó feladata. 

ITT megrendelhető.

Móricz Zsigmond: Pillangó

"Móricz Zsigmond a Pillangót, legkedvesebb regényét napok alatt vetette papírra a debreceni Sesta-kertben 1924-ben, s 1925-ben jelentette meg, azt írva műfaji megjelölésként a címe alá, hogy "idill". Ez a csodálatos ragyogású kis remek éppen azokban az idõkben érlelõdött meg benne, amikor magánéletének legnagyobb válságát élte meg, amely felesége, Janka öngyilkosságához vezetett. A bajokon gyõzedelmeskedõ és mindenható szerelem történetét az egyszerű emberek darabos nyelvén beszéli el Móricz; a szegények shakespeare-i szenvedélyű szerelmét, a villámló és fátyolosan lágy érzelmeket a jellegzetes debreceni tájszólás olykor goromba fordulataival. De a bajokon gyõzedelmeskedni tudó szerelem idilljében az is tükrözõdik, hogy milyennek látta Móricz Zsigmond a debreceni embert: a kofákat, mezítlábas napszámosokat, kültelkieket, kistisztviselõket, a maradandóság városának civiseit; "a lenti" Debrecen emberi világát."
_____________________________

Csodálatos életkép szerelemről, és mindarról, ami ahhoz társul(hat): félelmek, féltékenység; a család véleménye a nagy Ő-ről (és ennek befolyása az ember saját véleményére s a kapcsolat jövőjére nézve); remények, ábrándok; a pillanat heve; a tűz, mely mindent felemészt; a láng, mely mindent felülír; és olykor düh és csalódás, kegyetlenség és önzés; egy történet arról, hogy a másikért mit meg nem tennénk - és magunkért, önmagunk boldogságáért.

Hiteles képet kapunk Móricz regényéből a szegénységről, a szegény emberek olykor elképzelhetetlenül nehéz sorsáról, a napról napra élésről, egy letűnt világról, egy korról, mely nincs többé, és ami sokaknak áldás persze, másfelől azonban e kor olyan hangulatot tükrözött, amelynek visszahozhatatlansága azért bizonyos szempontból mégiscsak szomorú.

Nekem Móricz az egyik kedvenc íróm, és bár nem ez a könyve tetszett a legjobban, de az ő hangja mindig hiteles, mindig hű, és az író kifejezésmódja tévedhetetlen akkor is, amikor magánemberként épp zsákutcába jutott.

Camilla Läckberg: Vészmadár

"A Tanumshede melletti országúton fának rohan egy autó. Vezetője - az ütközésnél életét vesztő Marit Kaspersen - szervezetében hatalmas mennyiségű alkoholt találnak. Adja magát a feltételezés, hogy ittasan vezetett, és ezért nem volt képes bevenni a kanyart. A boncolás azonban hamar kideríti, hogy a nő a baleset pillanatában már halott volt: alkoholmérgezés végzett vele. Ám közeli hozzátartozói - volt férje, lánya és leszbikus élettársa - szerint Marit soha életében nem ivott. A holttesten talált különös nyomok is azt erősítik, hogy gyilkosság történhetett. Patrik Hedström nyomozó és csapata nekiveselkedik az ügynek, ám ugyanekkor egy másik bűntény is történik: megölik a városkában forgatott valóságshow egyik szereplőjét. A hatalmas médiafelhajtás miatt a nyomozócsapat kénytelen inkább erre fordítani a figyelmét. Ám lassan kirajzolódik, hogy a két esetnek köze van egymáshoz."
___________________________

Nehézkesen indul, vannak benne olyan szavak, kifejezések, amik töredezetté teszik az egészet, nem tud elég gördülékeny lenni az egész amiatt, hogy időnként olyan megfogalmazásokkal van tűzdelve, amik teljesen megtörik a lendületet. Kérdés, hogy ez mennyire az író, mennyire a fordítás hibája - fogalmam sincs.

Ettől eltekintve jó könyv, a nehéz indulás után kibontakozik és igazán érdekessé válik a történet, majd kifejezetten izgalmas lesz, le sem lehet tenni, és az ember megkezdi az agyalást, hogy ki is lehetett és miért. Ötletem volt ugyan a "ki"-re, ami aztán nem pont úgy volt, ahogy én gondoltam, viszont az indokot sejteni sem lehetett. A mögöttes szálnak köszönhetően pedig egy tök jó csavart hoz ki belőle a végén. Amúgy is

a háttérszál teszi az történetet teljes egésszé, az teszi bele azt a pluszt, ami az egyensúlyt megteremtette. 

Az utolsó száz oldalt már egyhuzamban olvastam végig, mert nagyon érdekelt, hogy hogyan fognak összeérni a szálak.

A történet egy nem várt, drámai befejezéssel ért véget, amit szintén nem lehetett látni előre.

Szóval az első 60-80 oldal ellenérzései dacára úgy döntöttem (és ez eddig az összes könyvénél így zajlott), hogy jöhet a következő Läckberg-könyv. Ugyanis minden regénye nagyon olvasmányos,
a karakterei ismerősek,

az íve pedig mindegyik történetnek kifogástalan - ez a legnagyobb erénye az összes könyvének;

az a rendkívül jól csűrt-csavart, összekuszált szál, amelynek a kibogozására ugyan rendre kísérletet teszünk, de a teljes megoldást mindig az író tárja elénk a végén anélkül, hogy mi meg tudnánk fejteni azt, és elmondható, hogy kivétel nélkül minden könyvében nagyon érdekesen és következetesen építi fel a sztorijait.


ITT megrendelhető.

Hanne Ørstavik: Vágy

"A szerző a '90-es évek norvég irodalmának egyik legizgalmasabb alakja. Ebben a könyvében egy este és egy éjszaka eseményeibe sűrítve ismerhetjük meg az extrovertált, kapcsolattalanságtól szenvedő anya és magába forduló fia történetét. A regény hihetetlenül jól szerkesztett, feszes története valósággal megbabonázza az olvasót."
______________________________

Ørstavik kiemelkedik a kortárs szépírók közül egyedi hangjával, amellyel egy látszólag hétköznapinak induló történetet mesél el, amely drámai fordulatot vesz. 

A gyermek és az anya gondolatait is remekül tálalja a könyv, amely tele van gondolatébresztő mondatokkal, és a két szemszögből bemutatott események mellett a mellékszereplők kiválóan ábrázolt karakterei még érzékletesebben vetítik az olvasó elé az emberi sorsok különbözőségeit és azokat az aprócskának tűnő mozzanatokat, amelyek mások életére soha nem gondolt mértékben hatással lesznek.

Kiváló szerző remekműve ez a regény, amelynek sokáig a hatása alatt maradunk. 

Mahtob Mahmoody: Nélkülem soha - Mahtob élete a lányom nélkül soha után

"Negyedszázaddal ezelőtt világszerte olvasók millióit nyűgözte le A lányom nélkül soha című bestseller, egy amerikai anya és hatéves kislánya igaz története, akik megszöktek az őket a háborús Iránban fogva tartó erőszakos perzsa apától. A könyv alapján film is készült, Sally Fielddel a főszerepben.
Most pedig a kislányból lett felnőtt nő mondja el a teljes történetet, ahogy azt ő gyermekként átélte. Hogyan kerültek fogságba, hogyan menekültek el, mi történt, miután visszatértek Amerikába. A félelmet, a rémálmokat és pánikrohamokat, az álnéven megélt iskolaéveket, és egy súlyos betegség leküzdését.
Egy rendkívüli fiatal nő története, aki legyőzte az életét kettétörő traumát, és békében és elfogadásban tud élni. A könyv bemutatja a sebzett lélek gyógyulását, a megnyugvást és újrakezdést, az Isten jóságába és gondoskodásába vetett hitet.

Mahtob Mahmoody több kitüntetéssel végzett a Michigan State University pszichológia szakán. Michiganben él, lelki egészségvédelemmel foglalkozik."
________________

Annak idején én is gyarapítottam a Lányom nélkül soha olvasótáborát, teljesen lenyűgözött, letaglózott és ámulatba ejtett a történet. Néhány évente azóta is rákeresek Betty Mahmoody nevére, érdekelt, hogy hogyan alakult a sorsuk. Úgyhogy nagyon örültem, amikor megjelent Mahtob Mahmoody önéletrajzi regénye arról, hogy hogyan folytatódott az életük a szökés után.

A sajtóban persze időről időre fölreppentek hírek, miszerint a történet eltúlzott vagy netán nem is igaz. Szerintem ezek a sajtóhírek csak fenntartották, felkeltették az érdeklődést, az ember még inkább tudni akarta, mi az igazság. Nekem Mahtob történetei teljes mértékben hitelesnek tűnnek, az általa és édesanyja által végzett munkáról nem is beszélve, amelyért Betty Mahmoody nem kevés elismerést és díjakat is kapott.

Becsülendő az, ahogyan tudták utána folytatni az életüket, és eltöpreng az ember, hogy egy anya és feleség, valamint egy gyermek hogyan, mennyire másképp gondolkodik és érez a megbocsátással kapcsolatban. A továbblépéssel, a múlt maguk mögött hagyásával (ami tulajdonképpen lehetetlen, főleg ha a múlt utánuk is nyúl), gyökereikkel kapcsolatban. Ez nem az a fajta múlt, amit maga mögött hagyhat az ember. A vérét, a gyermekkorát, a kötődéseit nem teheti le.

A megbocsátásnak talán alternatívájaként kínálja fel Betty Mahmoody az elfogadást a lánya számára - hogy ha ez egyik nem megy, legalább a másik működjön, fogadja el a lánya, hogy ezt az életet élik, és ez is jó, ennek a lehetőségeivel kell élni, segíteni másokon, és ez ne beletörődés legyen, hanem egy hasznosan és békében élt teljes élet.

Nagy tanítások vannak ebben a könyvben, amelyeket nem feltétlenül Mahtob nyújt, hanem amit ő kapott, és egyszerűen csak elmeséli nekünk.

Ír a további nehézségeikről is - komoly egészségügyi problémák, költözések stb. -, amelyek részévé váltak az életüknek, túl a folyamatos félelmen, ami alighanem egy életen át elkíséri őket.

Nagyon érdekes könyv, jól szerkesztve, jól megírva, és kihagyhatatlan azok számára, akik az előzménytörténetet olvasták vagy látták filmen, de akár önálló olvasmányként is megállja a helyét.

J.K. Rowling: Az élet dolgai - A kudarc mellékes haszna és a képzelet fontossága

"J. K. Rowling humorral és mély empátiával átszőtt beszédét – amelyet eredetileg a Harvard Egyetem végzős diákjaihoz intézett – nemcsak azoknak ajánljuk, akik most kezdik felnőttéletüket, hanem bárkinek, aki úgy érzi, fordulóponthoz ért, és szeretne kicsit szebben, bátrabban, szabadabban élni."

„Köszönöm – ezzel szeretném kezdeni. Nemcsak azért, mert a Harvard kivételes megtiszteltetésben részesített, hanem mert a gondolattól, hogy itt avatási beszédet kell mondanom, heteken át összeszorult a gyomrom, így sikerült fogynom egy kicsit. Duplán jól jártam! Most már nincs más hátra, mint mélyeket lélegeznem, a piros zászlókra hunyorognom, és meggyőzni magam, hogy a világ legnagyobb griffendéles találkozóján vagyok.”

___________________

Rövid, kb. fél óra alatt elolvasható könyvecske, de annál velősebb gondolatok vannak benne, így megéri elolvasni, higgyétek el!

A Rowlingtól megszokott humor és empátia ugyanúgy benne van, mint az élet nagy dolgairól szőtt magvas gondolatok, önéletrajzi elemek, saját pályájának rövid története, a kudarcaiból levonható tanulságok, és tanítása arról, hogy miért is fontos a képzelet egy ember életében. Nem azért - vagy nem csak azért -, amire gondoltok, nem; ő ennél azért komplexebb válaszokat kínál. Ami nem meglepetés, ismerve az ő tehetségét és sokrétűségét, nem igaz?

Én Rowlingot igazán nagy gondolkodónak tartom, és olyan írónak, aki nemhogy skatulyába nem szorítható, de nem tudom, hogy van-e rajta kívül bárki, aki az ifjúsági irodalomban, a fantasy területén, valamint a krimi és a szépirodalom műfajában is ilyen maradandót alkotott, úgy, hogy az embernek egy cseppet sincs hiányérzete.

Nemcsak hogy mindegyik műfajban megállja a helyét, hanem mindegyikben tud újat mondani, új hangon szólni, szélesre tárni a kapukat, és olyan tehetséget felmutatni, amely szerintem páratlan és egyedülálló.

Eddig minden könyve tudott újat adni, elgondolkodtatni, szóval a magam részéről mindent elolvasok, ami megjelenik tőle - és erre biztatok mindenkit.


A kiadótól megrendelhető ITT.

Nele Neuhaus: Aki szelet vet...

"Egy éjjeliőr lezuhan a lépcsőn egy szélerőműparkok létesítésével foglalkozó cég irodaházában, és halálra zúzza magát. Kirchhoff és Bodenstein főfelügyelők számára hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy nem baleset történt. A nyomok egy természetvédő csoporthoz vezetnek, amelynek a tagjai bármit megtennének azért, hogy megakadályozzák a Frankfurt környékére tervezett erőmű megépítését. A projektre ráadásul a korrupció árnyéka vetül: úgy tűnik, az engedélyezéshez szükséges adatokat meghamisították, a minisztériumot megvesztegették. Amikor az egyik környezetvédőt is holtan találják, a nyomozók egyre világosabban látják, hogy a háttérben életveszélyes hatalmi és személyes játszmák zajlanak, amelyeknek minden résztvevője szerepet játszik, és senki sem az, akinek látszik...

Bosszú, kapzsiság, szex: ezek az elemi indulatok és szükségletek irányítják Nele Neuhaus letehetetlen, elgondolkodtató krimijének szereplőit, akik első látásra mind gyanúsak. Ahogy azonban közeledik a sokkoló végkifejlet, mindenkiről lehull az álca, és a bűnösöknek szembe kell nézniük tetteik következményével."
____________________

Nagyon tetszett ez a könyv! Annyira jó karakterekkel rakta tele az író, hogy akiket nem bírtam, azokat is bírtam - vagy legalábbis valamiért azok is felkeltették az érdeklődésemet, kíváncsi lettem a mozgatórugóikra, és értettem vagy érteni véltem azt, hogy mi hajtja őket. Nem feltétlenül azonosulni tudtam ezekkel a mozgatórugókkal, nem; hanem az író valahogy úgy tudta tálalni ezeket, hogy az ember megértse, hogy igen, ez így működik (vagy: akár így is működhet).

Neuhaus tök jól ír, és bár ez volt az első könyv, amit olvastam tőle, biztos, hogy el fogom olvasni további regényeit is, mert - igazán nem is tudom megmagyarázni, hogy miért, de - a regénye valahogy kilóg a krimik tucatsorából. Hogy mi indokolja, hogy ezt mondjam? Igazából nem tudom, tényleg. Talán üdítőbb volt a stílusa, vagy kicsit más, mint a megszokott? Vagy azért, mert

a háttérbe egy környezetvédelmi témát tett, ami olyan volt, mint hőségben az enyhe szellő - végre valami más, valami olyan, aminél nem a krimikben megszokott indítékok állnak az események mögött? (Vagy mégis - csak némileg árnyalta a képet.)

És azt gondolom, nagy értéke a könyvnek - az olvasmányosságán, könnyed stílusán, pörgő eseményein túl - az is, hogy komoly hangsúlyt kaptak a családon belüli kapcsolatok, a társadalom egyes tagjai (barátok, szomszédok stb.) közötti viszonyok, hogy azok miként lehetnek hatalmas befolyással az életünkre, a gondolkodásunkra, és hogy mások tettei, döntései és indítékai alapjaiban megváltoztathatnak mindent.

Neuhaus szól az önző érdekekről, a családon belüli elhanyagoltságról, arról, hogy hogyan, miben próbáljuk megkeresni a lételemet jelentő kapaszkodókat, ha azok nem állnak evidens módon rendelkezésünkre; ír a párkapcsolatokról, a szülő-gyerek viszonyról, a ránk leselkedő veszélyekről, a politikai-hatalmi játszmákról, így elmondható, hogy a regénye igen sokoldalúan ábrázolja a környezetünket, az emberi eltévelyedéseket, gyengeségeket, és kimondja, hogy nem is annyira nehéz a rossz útra tévedni.

Szól a gyarlóságról és a nagylelkűségről, az önzetlenségről és a pénzéhségről, az elvekről és az önérdekről, a jóságról és a jóságba vetett hitről, szól az önazonosságról és arról, hogy ha valami mellett letesszük a voksunkat, akkor rugalmatlan elvhűség vagy pedig becsülendő dolog amellett a végsőkig kitartani. 

Szól mások akaratának a tiszteletben tartásáról, a családról mint védőbástyáról, a gyökértelenségről és a bántalmazásról, és ezek hosszú távú, hatalmas veszélyeiről - szól mindarról, amit szem előtt kell tartanunk, amikor a döntéseinket meghozzuk, és amit figyelembe kell vennünk akkor is, ha nem a magunk életéről, hanem másokéról van szó.


A kiadótól megrendelhető ITT.

Charlotte Link: Figyelő szemek

"Samson minden napja szoros időbeosztás szerint zajlik. Reggeli után kilép a házból, és elindul a gondosan megtervezett körútjára.
Vadidegen nőket követ.
Arról ábrándozik, hogyan telnek a napjaik, milyen lehet velük élni. A családtagjuknak képzeli magát, és mindent tudni akar róluk. De képtelen kapcsolatba lépni velük, így hát megfigyeli őket. Ebbe menekül saját életének kilátástalansága, kudarcai elől, és hamarosan ennek a szokásnak a rabjává lesz.
A kedvencéért, Gillian Wardért szó szerint rajong: a nő sikeres a munkájában, boldog házasságban él, egy kamasz lány szerencsés édesanyja. Egyszóval tökéletes - legalábbis kívülről annak látszik. Idővel ugyanis a férfi számára egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nő élete egy hatalmas hazugság. Vajon mit tesz Samson, amikor az imádott Gillianről kialakított kép darabokra hullik?

Ezzel egy időben Londonban egyedülálló nők lesznek prédává: a gyilkos embertelen módon végez velük. Amikor valaki Gillian családjából az őrült mészárlás áldozatául esik, a gyanú azonnal Samsonra terelődik. A férfinak ráadásul nyoma vész, a rendőrség pedig vérre menő hajszát indít ellene. Vajon Samson és a sorozatgyilkos egy és ugyanaz a személy? Ki mindenkinek forog még veszélyben az élete?"
_________________________

Aki belekezd ebbe a könyvbe, semmiképpen ne egy sima krimire számítson, amelyben történik egy gyilkosság, aztán jönnek a nyomozók, és kiderítik, hogy ki a gyilkos. Nem, hiszen a valóságban nem ilyen egyszerűen működnek a dolgok.

Én egy krimiben mindig azt keresem - és mindig remélem, hogy időt, figyelmet szentel ennek az író -, hogy mik a mozgatórugók. Melyek azok a tényezők, amelyek egy adott "megoldási" módhoz vezetnek - illetve hogy (addig a pontig és azután is) mi mit idéz elő, mi hova vezet, és persze mi hova vezethetne, ha minden az elképzeléseink szerint alakulna. Csak hát nem minden úgy alakul, továbbá

az elképzeléseink - egymás mellett, körül élőknek - korántsem ugyanazok. És egy-egy dolgot, amely többünket érint, különféleképpen képzelünk el. És gyakran csak az egyik érvényesülhet. Mi van ilyenkor? Mi van, ha nem lehetséges a kompromisszum?

Sok minden lehet. Egyvalami nem következhetne logikusan: agresszió és erőszak. Van, aki mégis ezt választja, ebben látja a megoldást. És hogy mi történik akkor? Erről szól ez a regény.

Charlotte Link nem sajnálja az időt a karakterek kidolgozására, a cselekmény alapos kibontására, és tartogat meglepetéseket. 

Amíg ő nem árulja el, addig - szerintem - nem lehet megfejteni, hogy ki a gyilkos és miért teszi, amit tesz, illetve a főszereplő, Gillian szerepe számomra végig talány marad a történetben.

Fontos kérdésekkel foglalkozik az író: az elmagányosodással, a családon belüli erőszakkal, a hűtlenséggel, a házastársak közti elhidegüléssel, szülő-gyerek kapcsolattal, barátsággal, toleranciával, empátiával, egymás megsegítésével, kötelességekkel és lelkiismerettel - szóval mindazzal, ami hajt előre (vagy visszavet, gátol) minket, embereket. Ami megakadályoz a kibontakozásban, vagy ami ösztönzőerővel hat. Attól függően, hogy kinek mi jutott. Hogy hogyan tudja az ember feldolgozni a sérüléseit. Hogy a felgyülemlett dühöt vagy fájdalmat mire fordítja. Ami nem biztos, hogy a saját döntésén múlik.

És az is nagy kérdés, hogy a felelősséget, a jót, a helyest, a követendőt, a lelkiismeretet ki miként értelmezi. 

A történetnek remek íve van, a stílusa igazán olvasmányos, a történet sodor magával, és nem hagy elmélázni, mert folyton fontos kérdéseket vet fel, amelyek mellett nem lehet szó vagy gondolatok nélkül, csöndben elsuhanni.


A regény a kiadótól megrendelhető ITT.

Paula McLain: Szerelmünk romjai

1937-ben a huszonnyolc éves Martha Gellhorn egyedül utazik Madridba, hogy tudósítson a spanyol polgárháború szörnyűségeiről; írásai a hétköznapi emberek küszködését tükrözik e rettenetes konfliktus fogságában. Munkájával sikerül elismerést kivívnia a férfiak uralta újságíró szakmában. Mindeközben váratlanul, és önmaga számára is meglepetésszerűen, beleszeret az akkor már élő legendává váló íróba, Hemingwaybe.
A második világháború előestéjén, Madrid és Kuba zűrzavaros díszletei között, Martha és Ernest kapcsolata és szakmai karrierje fellángol. Ám amikor Ernest publikálja élete legnagyobb sikerét, az Akiért a harang szólt, megbillen az egyensúly, és Marthának választania kell; aláveti magát a híres ember feleségét jelentő korlátozott szerepnek, vagy kockáztatja Ernest elveszítését azzal, hogy mind nőként, mind íróként alakítja a saját útját...

_______________________________

Paula McLain már előző két könyvében is csodálatosat alkotott, nem is tudom, melyik könyve tetszett eddig a legjobban.

Első regényében Hemingway első házasságáról írt, első felesége gyötrelmeiről, amikről vagy amik ellen nem tehetett. Most, harmadik regényében pedig a harmadik feleségről ír, aki belép az író életébe akkor, amikor Hemingway még házas, ily módon a második feleség is szereplője - bár nem főszereplője - e könyvnek.

Torokszorító azt olvasni, hogy e mellett a férfi mellett egy idő után mindegyik felesége szenvedett, miközben ő megélt mindent, amit szeretett volna (kalandnak tekintve talán a házasságot, a szerelmet, a háborút is, valahogy úgy, mint a vadászatot vagy azt, amikor szelte a hullámokat Pilar nevű hajójával), és akárhány életrajzot olvastam, vagy akárhány regényét, egyikből sem derült ki számomra, hogy vajon mennyire gyötrődött ő maga a szenvedés miatt, amit (akarva-akaratlanul) okozott. Gyötörte bűntudat? Tisztában volt a tetteinek a súlyával? Erről nem találtam még hiteles forrást. A saját boldogságát előbbre valónak tekintette a családtagjaiénél. Biztos szenvedett volna, ha nem eszerint hozza meg a döntéseit; így viszont mindenki szenvedett, aki ideig-óráig vele élt. Ők nem dönthettek, csak viselték Hemingway döntéseinek a következményét.

Hemingway csodálatos, inspiráló, nagyszerű, utánozhatatlan író volt, de biztos, hogy nagyon nehéz ember, aki sokakat megbántott, és sokaknak okozott fájdalmat; tulajdonképpen minden róla szóló könyv kénytelen ezt bemutatni, hiszen ez annyira velejárója volt a napjainak, az életének, hogy az erről szóló történeteket nem lehet kihagyni, megkerülni akkor, amikor valaki róla (is) ír.

Érdekes, amikor ezt az életrajzot olvassa az ember, újra és újra eszébe jut tudat alatt, hogy mégis mintha Hadley lett volna az "igazi" feleség; és Hemingway is nyilatkozott egyszer olyat, amiből az derül ki, ő is így érezte. Ez persze nem csökkenti további feleségei fájdalmát, kétségbeesését, tehetetlenségét. Ők nyilván magukat tartották-remélték az "igazi" feleségnek, és ugyanúgy szenvedtek, ahogy az első - ki tudja, talán még jobban is.

És mégis, mégis elérte a kétségbeesés, a tehetetlenség Hemingwayt is - bár még nem ekkor, még nem Martha Gellhorn mellett; nem tudom, negyedik házasságáról fog-e könyv születni McLain tollából.

Paula McLain úgy tudja leírni a helyszíneket, az érzéseket, a karaktereket, hogy az ember úgy érzi, benne van a történetben - ami néha nem is olyan jó, hiszen vannak dolgok, amelyeken jobb kívül maradni. Könnyebb. Biztonságosabb. Hiszen a hatása alá kerülni valaminek, valakinek fájdalommal járhat.

Ebben a regényében például ahogy ír kubai otthonukról, tényleg szinte ott érzi magát az ember; látja a teniszpályát, az erős karcsapásokat a medencében, hallja az írógép kopogó hangját, érzi az avokádó ízét. Tényleg, higgyétek el, jelen lehettek egy pillanatra Kubában, ha elolvassátok ezt a könyvet.

De tanúi lesztek sok másnak is, ami nem ilyen kellemes. Hiszen McLain ír például a háború borzalmairól is, és azt is olyan élethűen teszi, hogy gyakran beleborzong az ember.

Furcsamód bár Gellhorn szeméből látjuk a dolgokat, mégis a háttérben lévő - remélő, váró, bízó - második feleség, Pauline fájdalma, kétségbeesése ugyanannyira, sőt talán még erősebben átsüt a regényen, mint az elbeszélőé. A háttérben várakozó nő árnyéka rávetül az új kapcsolatra - de hát ő a feleség, övé kellene hogy legyen a napfény! Sütkéreznie kellene benne. Az embert elfogja a mély szánalom, együttérzés, ahogy róla olvas, valahogy remélni kezdi az olvasó, hogy jóra fordul minden, és valahogyan mindhárman boldogok lesznek - pedig tudja, hogy nem így volt, és hogy ez egyébként is lehetetetlen.

Aki könnyed formában szeretne bepillantani a történelem egy szeletébe, akár a háború eseményeibe, akár Hemingway életébe, az feltétlenül vegye a kezébe ezt a könyvet, mert garantálom, hogy letenni nem fogja tudni.


A regény ITT megvásárolható.

Fredrik Backman: Életed üzlete

„Azon az éjszakán, amikor ezt írtam, arra gondoltam, mi történik velünk, mikor családot alapítunk, és megszűnünk a legfontosabb személynek lenni a saját életünkben. Azon merengtem, mi lenne igazán önzetlen cselekedet. Mérlegeltem, kiért lennék kész meghalni, és kiért adnám oda az egész életemet. És hogy valójában mi is a kettő között a különbség.”

______________

Nagyon erős történet (nagyon röviden leírva - de mint tudjuk, a kevesebb néha több...), megrázó, letaglózó, rendkívül elgondolkodtató, az élet legkomolyabb kérdéseit feltevő és boncolgató, amelyben Backman hű marad önmagához, és talán küldetéséhez, miszerint ráébreszt minket, olvasókat arra, hogy - bármilyen közhelyesen hangzik is, de - mik a fontos dolgok a világban.

És ha ráébredünk, akkor talán a körülöttünk élők élete is más - jobb - lesz; anélkül, hogy olvasták volna ezt a nagyon fontos könyvet.

Nehéz tulajdonképpen szavakat találni rá. Mert annyi mindenről van benne szó! Önzésről, önzetlenségről, hatalmas tévedésekről (nem ismerjük fel, hogy mi fontos és mi nem az, és így vakon éljük le az életünket vagy annak egy részét), talán árulásról, mások becsapásáról, a magunk becsapásáról, és talán egy kicsit minden másról is, mindenről, ami az életben fontossággal bír, mindenről, ami - kicsi vagy nagy - szerepet játszik. 

Minden benne van ebben a történetben - az is, ami nincs benne. Mert ami nincs leírva, kimondva, az is ott van a sorok mögött, és ez csodálatos. 

Nekem az eddigi könyvei közül az Ove nyerte el a legjobban a tetszésemet, ez a rövidke írás viszont annyira ütősre sikeredett, hogy látszik, a szerző szíve-lelke benne van.

Tömör, lényegre törő, tűéles meglátásokkal és minden sallangot nélkülöző kifejezésmóddal, olyan erejű, oly velős, hogy miközben olvasod és miután letetted, csak kapkodod a levegőt.

Liane Moriarty: Kilenc idegen

"Kilenc ember a legkülönfélébb okoknál fogva úgy dönt, hogy befizet egy tíznapos gyógyüdülésre. Van, aki fogyni akar, van, aki a válságba jutott házasságát reméli helyrehozni, de olyan is akad, aki egyszerűen csak pihenni akar, kiszakadva a hétköznapok taposómalmából. Az isten háta mögötti Oltalom Háza minden tekintetben megfelelő helynek tűnik céljuk eléréséhez, hogy tudniillik tíz nap múlva felfrissülve, megújulva térjenek vissza régi életükhöz. Ám a rekreációs program kissé eldurvulni látszik, és a kilenc idegen azon kapja magát, hogy valamiféle őrült kísérlet alanyaivá lesznek, melynek során a legmélyebb szorongásaikkal és eltitkolt vétségeikkel, elfojtott vágyaikkal és elhazudott kudarcaikkal kell szembenézniük. No meg a kísérlet eszelős kitalálójának hatalmával...

Liane Moriarty új könyvében a lélek legmélyére kalauzolja olvasóit, akik maguk is úgy érezhetik olvasás közben, hogy radikális megújuláson esnek át, mire a végére érnek ennek a regénynek."

_________________

Liane Moriarty elkötelezett híve lettem, amikor elolvastam a Hatalmas kis hazugságokat, mert ritka tehetséges író és üde színfolt a kortárs irodalomban. Egyébként is igyekszem minél több nemzet szerzőinek könyveit megismerni, az ausztrál irodalmi világsiker pedig nem olyan gyakori.

Ez a regény egészen más jellegű, mint Moriarty előző könyve, de mindkettőben

a főszerep a személyiségfejlődésé, a cél pedig mindannak a bemutatása, ami különös személyiségformáló erővel bírhat az ember életében. 

A szerző mindkét regényében foglalkozik azzal, hogy a sorsközösségnek vajon milyen hatása van az egyén életére és személyiségére; egy közösen átélt esemény megváltoztatja-e az ember látásmódját, átértékeli-e a jövőképét vagy akár a múltját valaki annak hatására, vagy a korábbi megszokott életébe való visszatérése után mindenki újra olyan lesz, amilyen korábban volt, mert erőteljesebb hatása van az átélt (teljes) múltnak, mint egy közösen átélt (rövidebb) epizódnak.

Érdekes kérdés az is, hogy egy szuggesztív személyiségnek a hatása alá kerülve vajon mennyiben hozunk olyan döntéseket, amelyek a személyiségünktől teljesen idegenek (hozunk??);

hogyan hat ránk az erő. 

Vagy a különbözőség. Vagy a különbözőségben, a másságban rejlő vonzerő, az az iránti kíváncsiság vagy ellenszenv.

Vajon mi határozza meg azt, hogy valakit vakon követni kezdünk akkor is, ha az értékrendünk nem egyezik? (Vagy ilyen nincs, hanem akkor bennünk is ott van rejtetten az, amiről addig nem tudtunk?) Mi teszi azt, hogy vakon követünk valakit pusztán a személyisége, az abból áradó erő/energia/kisugárzás/nem is tudom, hogy mi miatt, miközben ugyanazokat az elveket, ha más vallaná, zsigerből elutasítanánk?

Azután kijózanodunk.

És mi van a kijózanodás után?

És annak hiányában?
Ha nem jön el a nagy felismerés?

Mi történik olyankor, amikor töretlenül, kritikátlanul, vakon hiszünk valakiben vagy egy elvben?
Akár másé, akár a miénk az az elv.

Vagy ha - hiszünk vagy sem - elkezd az ember végrehajtani? Engedelmeskedni? Alávetni magát egy "nemesebb célnak"? Vagy egyszerűen ezt hazudni magának...
És mi a jobb: ha mindezt hittel vagy ha anélkül teszi? Melyiknek mi lehet a következménye?
Vagy teljesen mindegy - a végeredmény ugyanaz?
És mi van, ha az ember elhiszi, hogy ő maga is hiszi azt, amit? Ha hiszi, hogy hisz - miközben csak behódol egy magasabb rendűnek gondolt célnak. (De még ez sem kell hozzá; talán néha elég ehhez a valahová tartozni akarás vágya is.) Akármekkora hiba vagy tévedés vagy bűn is az.

És hát szól még ez a regény a félelmekről, a gyengeségekről, az önmagunkkal való szembenézésről, a múlt elfogadásáról, a jövő megváltoztatásáról, az alázatról, a korlátainkról, a hitünkről, az eltévelyedéseinkről, azokról az élethelyzetekről, amikbe olyan könnyű belepottyanni - mert Liane Moriarty igyekszik ezekre felhívni a figyelmet, de úgy, hogy a lényeg ne vesszen el: mindenki maga találja meg a maga útját és a saját válaszát, amivel kikecmereg a nehézségekből, és a hitét, amivel tovább tud menni, az erejét, amivel fenn tud maradni, és azokat az embereket, akik segítenek neki ebben.


A regény megrendelhető ITT.

Alex Barclay: A sötétség háza

"New Yorkban egy gyermekrablási kísérlet drámába torkollik. Nem csupán a család, de Joe Lucchesi nyomozó számára is, aki lelövi a bűnözőt. Lucchesi családjával együtt elmenekül egy időre a nyomasztó nagyvárosból, és egy csendes, írországi faluba, Mountcannonba költöznek. Ám amikor tinédzser fiuk barátnője hirtelen eltűnik, egy sokkal félelmetesebb rémálom veszi kezdetét, mint amit maguk mögött hagytak. Joe nem tud tétlenül várni, igyekszik segíteni a helyi rendőrök munkáját, de ellenségesen fogadják, főleg mivel a fia, Shaun az első számú gyanúsított. Ráadásul a fia folyamatosan hazudik, sehogy sem akar összeállni a kép. Aztán váratlanul felbukkan egy újabb nyom, mely meglepő módon Joe régi életébe, a lelőtt gyermekrablóhoz, illetve annak társához vezet. 
Joe rémülten döbben rá, hogy a borzalmas események mozgatórugója talán éppen ő maga. Talán az ő nyomát követve jutott el a gyilkos ragadozó ebbe a békés falucskába. 
Mit tehet, hogy megvédje a fiát és a családját? Mit tehet, hogy előbbre vigye a nyomozást a fiatal lány ügyében? Mit tehet, hogy higgyenek neki a rendőrök?"
_____________________

Mindenféle szempontból - jellemrajz, cselekmény stb. - középszerű. Egyszer el lehet olvasni, de azért nem tartozik a krimik vagy bármilyen kategóriájú könyvek élvonalába. A sok nyomdahiba pedig elég zavaró. Szóval olvasható, de közepesnél többet ne várjunk tőle, mert akkor csalódni fogunk.

Fredrik Backman: Mi vagyunk a medvék

"Van egy város valahol az erdő közepén, ahol a tél hosszú, az emberek pedig kemények, mint a jég. Nincs se turizmus, se ipar, se munka, de a remény még pislákol. Van ugyanis valami, ami mindenkit érdekel. Amihez kivétel nélkül mindenki ért. Ez pedig a hoki. Aki azt hiszi, hogy az csak egy játék, nagyon téved. A hoki itt maga a remény.

Ebben a szezonban mindenki a Björnstad Hockey juniorcsapatába veti minden bizodalmát. Egy maroknyi tizenévesbe, akikre hatalmas felelősség nehezedik, mert esélyesek arra, hogy visszahozzák a játék és a város dicsőségét.

Fiúk és lányok, apák és anyák története ez a könyv. Egy csapat története, amely mindennél fontosabb. A férfiasságé és a csoportszellemé. A tehetségé. Családoké. És egy bűntetté, amely olyan hullámokat gerjeszt, akár a vízbe dobott kő.

Mennyire fontos a győzelem? Mit érünk a csapatunk nélkül? Mit bír ki egy barátság? Hogyan védhetjük meg a gyerekeinket? Backman Björnstad-sorozatának első része egészen más, mint amit a szerzőtől megszoktunk, mégis hihetetlenül ismerős. Ezt a történetet meg kellett írni. Mert nemcsak a björnstadiakról, de rólunk is szól, mégpedig húsbavágóan. Aki egyszer belépett Backman világába, az nehezen szakad el tőle."

________________________

Backman mindig, mindig tud olyan gondolatokat mondani vagy akár olykor csak sugallni, amelyek újfajta igazságokra vezetnek-döbbentenek rá, addig nem ismert összefüggéseket láttatnak meg, és mindig olyan új aspektusból világít rá a dolgokra, amilyen nézőpontból nem biztos, hogy megnéznéd azokat. 

"A legrosszabb dolog abban, hogy hatalommal bírunk mások élete felett, az, hogy néha tévedünk."

"Amikor mint csapatkapitány visszatért Björnstadba egy majdnem megnyert döntő után, ami bejuttatta volna őket az ország legelőkelőbb bajnokságába, az apja kikiáltott a konyhából: "Majdnem? Egy csónakba nem lehet majdnem beszállni, öcsi! Vagy a csónakban ülsz, vagy a vízben. És ha a többi töketlen is a vízben lubickol, kurvára senkit nem fog érdekelni, hogy utolsóként estél bele.""

"Néha az élet nem hagyja, hogy megválaszd a küzdelmeidet. Csak a társaságodat."

Backman egyedülálló hang a kortárs skandináv szépirodalomban, ötleteivel, az általa megteremtett helyzetekkel, karakterekkel, helyszínekkel, iróniájával és öniróniájával, megmutatva különböző valóságokat, amelyek akár létezhetnek vagy létezhetnének is. 

Nagyon kedvelhető és egyáltalán nem kedvelhető karaktereket ír meg, de sosem feketén-fehéren, hanem mindig mindegyiküknek megmutatja a jobbik/rosszabbik oldalát is - úgymint bátorság, sebezhetőség, gyengeség, félelmek stb. -, és sosem hagy minket kétségek között azt illetően, hogy miért lett olyan az illető, amilyen. Elmondja, hogy mi az oka a karakter milyenségének, és hát ezt nem is kell hogy a képzeletünkre bízza, hiszen nála illetékesebb tudója nincs ennek a titoknak.

És amikor már ránk bízta a "titkot", hogy az általa létrehozott szereplő miért olyan, amilyen, akkor utána már nekünk kell megfejtenünk, vagy inkább fejtegetnünk, hogy vajon a szereplőnek a kapott puttonnyal mekkora ráhatása van önmaga tetteire, ergó: mekkora ráhatásunk van (nekünk, mindannyiunknak) a saját életünkre, a saját döntéseinkre; mennyiben áll módunkban a puttonyunkból kipakolni ezt-azt, és más tulajdonságokat, viselkedésformákat rakni bele a kipakoltak helyett, vagy netán a miénk lett, a sajátunkká vált egyszer régen egy érzésvilág, és azzal fogunk kezdeni valamit, hol jót, hol rosszat. Ennek a megítélése - hogy mennyiben a döntéseinken és mennyiben a kapott értékrendünkön-szereteten-viselkedésmintákon múlnak a tetteink - már az olvasó feladata.


Az Animus Kiadótól megrendelhető ITT.

Sarah Pinborough: Ha addig élek is

"Sarah Pinborough újabb, nagy sikerű thrillerében megint azt csinálja, amihez a legjobban ért: tökéletesen félrevezeti az olvasót...

Tucatthrillerek unásig ismerős nyitójelenete: egy nő kilép egy kapcsolatból, mert fizikailag fenyegetve érzi magát és gyermekét az apa súlyosbodó alkoholizmusa miatt. A férfi elborult aggyal tajtékzik, és kezét ökölbe szorítva bosszút fogad.

A következő jelenetben évekkel később látjuk viszont a nőt és gyerekét, és mivel tapasztalt thrillerolvasók és -nézők vagyunk, tudni véljük, mi fog történni: a középosztálybeli emberek szép, szolid élete romba dől, amikor utoléri őket a múlt. És nyilván meg is hal valaki. Pinborough regénye pontosan úgy indul, mint a többi, hasonló történet, de nem úgy folytatódik... Nagyon nem.

A szereplők titkokat cipelnek, amelyek persze idővel összefonódnak. A múlt valóban romba dönti a szép, szolid életeket, de egészen másképp, mint ahogy azt vártuk. A borzalom fokozatosan tárul elénk, és mire ráébredünk, hogy Pinborough ismét csőbe húzott bennünket, már késő kihátrálni: ebből csak előre menekülhetünk..."

 ______________________

Krimikedvelőknek kötelező olvasmány, mert tényleg mást nyújt, mint amire számít az ember - és hát miért olvasunk krimit, ha nem ezért, nem igaz? 

Folyamatosan fenntartja a borzongást, a kíváncsiságot, a figyelmet, és sosem tudja az ember, hogy kivel hányadán is áll... Az író először szépen kibontja és ábrázolja a jellemrajzokat, és közben nem siet kibontani a cselekményt. Ezt jó értelemben mondom. Fokozatosan tárja csak elénk, újabb és újabb meglepetéseket okozva. Mintha a cselekmény bontaná ki önmagát. Icipici írói segítséggel. 

Az író közben inkább azokat a kérdéseket járja körül, hogy: ismerjük magunkat? Tudjuk, hogy mit miért tettünk? Meg tudnánk tenni azt újra? Tudunk azonosulni egykori önmagunkkal? Ismerjük a múltunkat? Tudjuk, hogy most mit miért teszünk? Vagy csak cselekszünk ösztönösen, azonossá válva és azonosnak maradva azzal, akik egykor voltunk? Van kilépési lehetőség egykori önmagunkból? Hátra tudjuk hagyni régi életünket? És a régi énünket? Kell hogy hátrahagyjuk azt? Kell hogy azonosuljunk a rossz tetteinkkel, mert azok már mi vagyunk? Azonosak vagyunk a cselekedeteinkkel, vagy le tudjuk vetkőzni a hibáinkat azáltal, hogy kimondjuk és elhatározzuk, mi nem azok vagyunk, amiket megtettünk? Ha levetkőzzük régi énünket, mi marad belőlünk? Nem tesszük meg, mert félünk, hogy akkor nem fogjuk tudni, kik vagyunk? Értjük azt, akik voltunk? És egyáltalán: kell-e értenünk?...

Pinborough remekül végigvezeti az olvasót ezeken a kérdéseken, tépelődésre késztetve, önmagunknak feltett kérdésekre sarkallva, elgondolkodtatva, és nem engedve, hogy ne válaszoljuk meg magunknak a kényes kérdéseket. Nem ad egzakt válaszokat! Nem is teheti - mindannyian mások vagyunk. 

A regényben ad egyfajta választ - és azzal sem kell azonosulnunk, ahogy a hibáinkkal sem. Ki kell javítani azokat, de nem fogadhatjuk el a kijavításra való törekvés nélkül, hogy mi azok vagyunk, olyanok vagyunk, aki folyton hibázik és kész ("ez van, ilyen vagyok, mit tehetnék?"), mert ha ez megtörténik, annak vágya nélkül, hogy jobbá váljunk, akkor belesüppedünk ebbe és nem fogunk törekedni a jóra. Azt hiszem, többek között valami ilyesmit próbál elmondani nekünk. Miközben úgy ír, hogy lehetetlen letenni a könyvét, annyira izgalmas, annyira olvasmányos és fordulatos!

Pinborough a saját maga által feltett kérdésre ad egy egzakt választ (egyértelmű a végkifejlet), de úgy, hogy közben érzékelteti, ez csak egy lehetőség. Annyi más út van még! És hát azok közül (mindig, mindig) választanunk kell. Ez már rajtunk áll. 

Az ő szereplői is választanak egy utat, és amíg mi boncolgatjuk az érzéseinket, ő végigvisz a cselekményen, míg hirtelen szembetaláljuk magunkat a szereplők olyan döntésével, amit nem, személyesen nekünk nem kell elfogadnunk - de hogy meg fogunk döbbenni rajta, tapasztalt krimiolvasóként is, abban teljesen biztos vagyok. 

A regény megrendelhető ITT.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

"Mikor döbbenjen rá egy férfi, hogy nem adhatja föl ifjúsága eszményeit, és nem hajthatja fejét „csak úgy" a házasság jármába, ha nem a nászútján? Szerb Antal regénybeli utasa holdvilágos transzban szökik meg fiatal felesége mellől, hogy kiegészítse, továbbélje azt az ifjúságot, amely viszszavonhatatlanul elveszett. A szökött férj arra a kérdésre keresi a választ, hogy a lélek időgépén vissza lehet-e szállni a múltba, vajon torzónak maradt élet-epizódokkal kiteljesíthető-e a jelen, és megszabadulhat-e valamikor az ember énje börtönéből vagy hazugnak gondolt „felnőttsége" bilincseitöl? Az Utas és holdvilág a magát kereső ember önelemző regénye. Mihály, a regény hőse hiába akar előbb a házassága révén konformista polgári életet élni, s hiába szökik meg ez elől az élet elöl, a regény végén ott tart, ahol az elején: mégis bele kell törnie mindabba, amibe nem akar. „És ha az ember él, még mindig történhet valami" - ezzel a mondattal zárul a finom lélektani részletekkel megírt, először 1937-ben megjelent regény, amely első megjelenése óta hatalmas világsikerre tett szert."

___________________________

Időtálló, letaglózó, magával sodró, reménykeltő, reményektől megfosztó, a sorsban való hitre buzdító, a döntések erejét cseppet sem méltató, a kiszolgáltatottságot kidomborító, szomorú, kiváló jellemrajzokat felvonultató, a jellemeknek az életutat illetően meghatározó mivoltát megkérdőjelező, az életben való kiábrándultság és a fel-felvillanó reményszikrák fázisait felsorakoztató remekmű...

Jacques Rémy: Ha a világon mindenki ilyen volna

Igazi régi vágású könyv, annak minden erényével és minden, a jelenlegi könyvpiaci termékektől való különbözőségével együtt. Természetes, hogy ma már másfajta regények íródnak, de olyan jó, hogy a régi könyvek másfajta értékeket, szemléletmódokat, történeteket, érzésvilágokat is megőriztek az utókor számára.

Különböző helyszíneken játszódó regény, amely több sorsot, többféle életet - a kutatóintézet orvosától a csempészen át a hajóskapitányig - bemutat, és szembesíti az olvasót azzal, hogy mennyiféle probléma van, és hogy mindenkinek meg kell küzdenie a magáéval. Ki ezért küzd, ki azért, általában az emberek élete nem fenékig tejfel, és talán a más nehézségeit nem látjuk, talán az nem is érdekel minket, nem találkozunk azzal vagy csak nem akarunk tudomást venni róla, de a sajátunkkal meg kell küzdenünk, az elől nem menekülhetünk el.

És a már sokszor emlegetett döntések - dönthetünk így, dönthetünk úgy; és van, hogy tudjuk, melyik a helyes döntés (és esetleg nem azt választjuk), és van, hogy fogalmunk sincs, melyik az.

Ennek a könyvnek a története sok embert sodor nehéz és kényszerít jelentős döntési helyzetbe, ami alól nem vonhatják ki magukat. Vállalniuk kell a döntésük súlyát és felelősségét és az azzal járó következményeket.

Benne van Rémy soraiban a sors elfogadása, a családtagok döntésének elfogadása, a félelmek, a kiszolgáltatott helyzet a tengeren, és sok egyéb dolog, az is, hogy ahova születtünk, az a hely és körülmény hozza magával óhatatlanul is azokat a problémákat, amelyekkel meg kell küzdenünk. Ez nem egyszerű, de nem mindig, nem mindenről dönthetünk.

Jacques Rémy az alapértékeket és az esendőséget is elénk tárja, bizonytalanságainkat, rettegéseinket, és utat mutat, hogy próbáljunk felülkerekedni a félelmeinken. Ehhez elénk tárja a reményt is, amire mindannyiunknak olyan nagy szüksége van.