Paula Daly: Milyen anya az ilyen?

"A barátod gyereke.
 A te felelősséged.
 A te hibád.
Mit tennél, ha eltűnne a legjobb barátod gyereke, és erről te tehetnél? Pontosan ez történik egy fagyos decemberi napon a Tóvidéken élő Lisa Kallistóval, a három gyermeket nevelő, túlhajszolt édesanyával. Csak egy pillanatig nem figyel, és rémálommá válik az egész élete. Eltűnik a legjobb barátnője tizenhárom éves lánya, Lucinda, és Lisa, akit megvisel, hogy mindenki őt hibáztatja, megpróbálja jóvátenni, amit elrontott. De miközben egyre mélyebbre ás Lucinda eltűnésének ügyében, Lisának rá kell jönnie, hogy a csendes városka, ahol él, nem az, aminek látszik, és talán a barátai sem azok, akiknek eddig hitte őket.
„A Milyen anya az ilyen? letehetetlen. Beszippantott, és észre sem vettem, hogy fél napot olvasással töltöttem. Érdemes minden egyes oldalt kiélvezni, mert könnyen lehet, hogy ez az idei év könyve. A szereplőkről nehezen hittem el, hogy nem valós személyek. Kiváló, izgalmas történet barátságról, családról és arról a rettenetes árulásról, amit csak a hozzánk legközelebb állók követhetnek el ellenünk."
Elizabeth Haynes, A lélek legsötétje írója"

Az egyik legjobb - ha nem a legjobb - krimi, amit valaha olvastam. Paula Daly zseniális író. És bár ez az első könyve - profi. Mintha már sokadjára csinálná, és ezért menne neki olyan könnyedén. De talán éppen azért 'követte el' - legalábbis látszólag - olyan lazán ezt a remekművet, és vitte végig olyan remekül a történetet, mert ez az első könyve.
Én tudom, hogy nem lehet összehasonlítani mondjuk Nesbot, Agatha Christie-t, Karin Fossumot és más krimiírókat, de valahol mégis - mert ha pontozni kéne, hogy melyik tartja fenn leginkább az érdeklődést, az izgalmat, melyik viszi a legtöbb csavart a történetbe stb., akkor mégiscsak felállna egy rangsor. De én nemcsak ez alapján "pontozom" a krimiírókat. Azok tudnak a legjobban - szép szóval - elvarázsolni, vagy - kevésbé szép szóval, de ez esetben ezt is pozitív jelzőnek szánom - 'kiütni', akiknél azt érzem, hogy szépírók és krimiírók egyszerre. (Mint pl. Fossum.) Hogy bármit írhatnának, az jó lenne. Mit jó!? Remekmű. Paula Daly ennek a kívánalomnak tökéletesen megfelel. Profi a javából, és nyilván nem a tapasztalataiból következően - hiszen elsőkönyves -, hanem ösztönösen az.
Ahogy Elizabeth Haynes is írta: mindaz, amit leír, valóságosnak tűnik. Kételyek nélküli valóságnak. És ez nagyon nagy dolog. Nem mondod azt, miközben olvasod, hogy 'á, ez a valóságban nem így lenne', vagy 'hát, azért a hétköznapi beszédben ilyen mondat ritkán hagyja el a szánkat', nem, az ő mondatai és párbeszédei tökéletesen a helyükön vannak. Ilyen pontos és ennyire a helyükön lévő mondatokkal eddig csak Shaw-nál és Hemingwaynél találkoztam.
Minden kifogástalan: a cselekmény szálainak szövése, az apró, éppen hogy elhelyezett utalások, amelyekkel kételyeket ébreszt, a jellemábrázolás. És realista ábrázolás végig, kétszeres hurrá!
Úgy döfi beléd a tőrt, hogy meg sem érzed, amikor a húsodba vág.
Nem magyaráz, nem érzeleg, nem csapong. Csak elmondja, mi van.
A fordítás pedig tökéletes. Nem tudom, hogy hozzá is adott valamit a könyvhöz, vagy "csak" visszaadta azt, amit kellett, de hogy jobb nem lehetne, abban biztos vagyok.
Szeretem a jó krimiket, és egyébként az igazán jó krimi nem túl gyakori. De most, most aztán Paula Daly nagyon magasra tette a mércét.
Nem érdekelt, hogy hajnalodott, és tudtam, korán reggel szólni fog az óra.
Úgy mondja el a dolgokat, hogy érzed, ez így nem maradhat. Le nem fekszel, amíg valahogy helyre nem jönnek a dolgok.
(Egyébként a könyvet ITT  tudjátok megrendelni. Túl jó könyv ahhoz, hogy ezt az információt ne osszam meg veletek.)