Könyvajánlók az eklektika jegyében 6.

Hol is hagytuk abba? Ja igen, a romantikánál...

Anne Brontë: Agnes Grey

"Agnes elszegényedett papcsalád gyermeke, aki nővére férjhez menetelekor elhatározza, hogy beáll nevelőnőnek. Egy Blomfield nevű újgazdag család kedélytelen otthonába kerül, ahol az asszony sznob és fukar, a férfi iszik, a gyerekek pedig teljesen nevelhetetlenek. Később a Horton-kastélyban jut álláshoz, ahol a kezére adott két kamaszlányt, Matildát és Rosalie-t főleg az öltözködés, a bálok, a kacérkodás, később pedig a minél előkelőbb házasság érdeklik. Ezalatt Agnes megismerkedik Weston úrral, az új segédlelkésszel, s bár magának sem akarja bevallani, fülig beleszeret. Hamarosan elveszíti szeretett édesapját, hazaköltözik, majd édesanyjával egy tengerparti kis fürdőhelyen nyit iskolát. Egy látogatás során még módja van látni, milyen szerencsétlenné tette Matildát a házassága, majd újra felbukkan Weston úr, és Agnes előtt felcsillan egy reménybeli házasság lehetősége. 

A híres Bronte nővérek közül a legfiatalabb, Anne is megírta a maga nevelőnő-regényét, hiszen ő is a szegény papkisasszonyok szokásos útját járta. Az 1846-ban írott mű teli van önéletrajzi elemekkel, és "a boldogság ígéretének" vágyával, hiszen Anne sem ment soha férjhez, és őt is fiatalon elvitte a családi "átok", a tüdőbaj."

Nem egy tipikus romantikus regény, mert - már mondanom sem kell, ugye - semmi csöpögés és modern kori giccses érzelgősség nincs benne. (Én szóltam: modern kori nincs benne...!)

Nem a történet az, ami miatt elsősorban szeretem ezt a könyvet, hanem a hangulata. Anne Brontë kitűnően tudta érzékeltetni, ábrázolni a miliőt, a korra jellemző - emberi és társadalmi - vonásokat, a tájat, az akkori szokásokat, elvárásokat, életmódot - úri és nem úri családból származókét egyaránt -, a társadalmi rétegek közti áthidalhatatlan szakadékot, azt az oly jellemző átjárhatatlanságot, amely annyira különbözik korunktól, melyben ezek a szakadékok kis szerencsével/pénzzel/ismeretségekkel/szépséggel/tanulással/és sok egyéb mással igenis - hol könnyedén, hol kicsit nehezebben, de - átugorhatók.

Az olvasó érzi az áthidalhatatlan szakadék okozta tehetetlenséget, és - bár az író ezt már nem akarja feltétlenül éreztetni, szájba rágni meg végképp - érzi az ezzel járó dühöt vagy elkeseredést; ki-ki melyiket, vérmérsékletétől, habitusától függően. 

Nehéz leírni egy ajánlót akkor, amikor hangulatról beszélünk, hiszen még egy táj, egy arc, egy jellem is nehezen írható le, de egy hangulat...? Nem tudom, érdemes-e rá egyáltalán kísérletet tenni.
Amikor olvastam ezt a könyvet, akkor a közhelyes 'én is ott vagyok'-érzés fogott el. És nekem az fontos és alapelvárás egy könyvnél, hogy ahol ők vannak, ott - akkor - én is jelen lehessek. 

____________________________

És hát Colleen McCullough-tól a Tövismadarak. 

Ha romantika, akkor hogy is maradhatna ki?

"A mondabeli tövismadár csak egyetlenegyszer énekel életében, de akkor szebben, mint a Föld bármilyen más teremtménye. Egyetlen csodálatos dal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, és Isten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára. Legalábbis a monda szerint.
Colleen McCullough ausztrál írónő világsikert aratott regényét a mondabeli tövismadár történetével kezdi. A tövismadár jelkép: a történet hősei asszonyok és férfiak, a Cleary család tagjai hasonlóképpen csak egyszer szeretnek, életüket egyetlen szenvedélyes szerelem tölti be, amely meghatározza sorsukat. A Clearyek története Új-Zélandon kezdődik és Ausztráliában folytatódik, ahonnan csak a második világháború szörnyű eseményei sodornak el egy-egy családtagot a jó öreg Európába. A Cleary család a gyönyörű ausztrál tájakon küzd a boldogulásért az anya vezetésével. Fee erős egyénisége szilárd erkölcsi alapon áll, mindent megtesz a családjáért, élete a kötelességteljesítés mintaképe. Gyermekeit mégsem tudja megóvni a keserves csalódásoktól, és a ragyogó napsütötte táj is kiszámíthatatlanul szeszélyes hirtelen támadt, kegyetlen bozóttűz ragadja el egyik fiát. A két női főszereplő: Fee és Maggie anya és leánya élete a sors különös játéka folytán hasonlóvá válik egymáshoz, mindketten olyan férfit szeretnek, akitől a társadalom elválasztja őket, s a szerelmükből született gyermekek feje fölött a tragédia sötét árnya lebeg. Colleen McCullough regénye, a Tövismadarak, az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb könyvsikere volt világszerte, s a belőle készült televíziósorozat, amely elénk varázsolja a fordulatos eseményeket, csak növelte a könyv iránti érdeklődést."

Nem tudom, hogy újra a hangulatot említsem-e. Most így elsőre a film zenéje jutott eszembe erről... 

Mert ennél a könyvnél nem kerülhető meg a film. Nem azért, mintha x Oscar-díjat kapott volna, ahogy például az Elfújta a szél, hanem mert ez esetben a film tette világhírűvé a könyvet, az írót, és ismertté a történetet. Ralph atya és Meggie szívbe markoló szerelme. 

A film persze mindig más. Ott már a rendező dolgozik (még ha nem is manipulál) azért, hogy minél nagyobb hatást érjen el a filmje. És persze más eszközökkel teszi ezt, mint az író. 

Bár én a tárgyilagosságot szeretem az irodalomban, nekem a Tövismadarak mégis belefér. Belátom, hogy egy férfinak nyilván kevésbé... (Vagy sehogy sem. Hmm...) De egy nő szereti a romantikát, most mit szépítsük a dolgot?

Én is a filmnek köszönhetően figyeltem fel a könyvre; de nem bánom. Nem biztos, hogy szépirodalmi mű, de kit érdekel? Azt a hatást elérte, amit el akart érni, és egy író ennél nem kívánhat többet. (Na jó, a világhírt, de ez esetben az is megvolt.)