Jane Harper: A természet ereje

"Öt nő egy céges túra keretein belül kénytelen-kelletlen nekivág az ausztrál bozóterdőnek. Az egyikük, Alice Russell azonban nem tér vissza, és a kollégái mind máshogyan számolnak be a történtekről.

A szövetségi rendőrként dolgozó Aaron Falkot különösen foglalkoztatja a nő eltűnése, Alice ugyanis korábban informátorként segítette a munkáját. A természet elszigetelt sarkaiba vezető nyomozás során Falk különböző titkokra bukkan, belegabalyodik a túrázók viszonyrendszerének pókhálójába, és próbál rájönni, hogy a belső viszályok elég komolyak lehettek-e ahhoz, hogy gyilkossághoz vezessenek.

Jane Harper 13 évig dolgozott nyomtatott lapok újságírójaként Ausztráliában és Angliában egyaránt. Jelenleg Melbourne-ben él."

___________________

Nem lehet letenni ezt a könyvet, és nemcsak azért, mert hihetetlenül izgalmas és érdekfeszítő, hanem mert ezenkívül is számtalan erénye van.

Először is, szerintem nagyon jó a cím és a borító is, rögtön felkeltette az érdeklődésemet, és tulajdonképpen azt mondhatom, hogy a témakör és a végkifejlet is az átlagostól eltérő, ami mindig kiemelendő.

Ami a legjobban tetszett, az a szerző nagyon könnyed, laza profizmusa, a nagyon pontosan, tűélesen megfogalmazott párbeszédei (ez számomra mindig releváns), az a magabiztosság, amellyel a szöveget kezeli. 

Úgy gondolom, ehhez a fordító is sokat hozzátett, hiszen az olvasóhoz eljutó szöveg milyensége hatalmas részben rajta múlik. Ez jelen esetben Roboz Gábor munkáját dicséri.

Jane Harper karakterei jól formáltak, stílusa érzékletes, érezhető, hogy könnyen, "erőlködés nélkül" ír jól, nem esik nehezére gördülékenyen alakítani a csavarokat és létrehozni feszült helyzeteket. Márpedig a feszültségteremtés ebben a könyvben néhol egészen kiemelkedő; voltak olyan részek, amikbe beleborzongtam, és nem esett jól egyedül lenni az olvasás közben...

Mindamellett pedig, hogy izgalmas, és nem lehet sejteni, hogy melyik szálat fogja kifuttatni megoldásként a végén, vannak benne egészen torokszorító, illetve elgondolkodtató helyzetek, gondolatok is.

Harper nem mellőzi a szülő-gyermek kapcsolat bemutatását, a barátságok alakulását, milyenségét, a bizalom s az egymásra utaltság jelentőségét és erejét (tulajdonképpen ez adja az alapját a történetnek), de szól arról is, hogy múltbéli sérelmek milyen indulatokat gerjeszthetnek hosszú-hosszú évek után is, és hogy az aggodalom vagy a pattanásig feszülő idegek mit képesek kihozni az emberből, amire egyébként soha nem vetemedne.

A fordulatokat egyáltalán nem vitte túlzásba, sőt (és ezt pozitívumként mondom), inkább az emberi viszonyokra helyezte a hangsúlyt:

Hogyan reagálunk váratlan helyzetekre? Megmutatkozik-e az emberség a vészhelyzetben? (Vagy épp ellenkezőleg?) Az észszerű döntés mindig a helyes? 

Netán meglepjük magunkat a saját viselkedésünkkel, nem várt szituációkra adott reakcióinkkal? 

Rá merjük-e bízni magunkat valaki másra? És ha abban a valakiben már csalódtunk egyszer? És ha nincs más választásunk, mert a saját döntéseinkben sem bízunk? 

Bizalom vagy önérzet? 

Közérdek vagy önérdek?

Észszerűség vagy ösztönösség?

Sérelmek és indulatok vagy megbocsátás?

Ők vagy én?

És a fontos kérdések és a feszült helyzetek mellett az a természetes stílus és könnyed elegancia, amellyel az író a helyzeteket formálta, lehetetlenné tették, hogy letegyem a könyvet; ez az a regény, amit olvas az ember végkimerülésig.


A regény ITT megrendelhető.