Hans Keilson: Az ellenség halála

"Az izgalmas és finom emberséggel átszőtt regény középpontjában két ember áll. Egy fiatal, saját útját kereső zsidó férfi, és a politikai életben mind magasabbra és magasabbra emelkedő ellenség, akit ő csak B.-nek nevez, és akinek propagandája egyre fenyegetőbb, nyomasztóbb és mélységesen antiszemita légkört teremt.

Tettes és áldozat szimbiotikus, sőt sorsszerű kapcsolatát a szerző pontos megfigyelések révén boncolgatja, s írói tehetségének köszönhetően általános érvényű emberi parabolává emeli.

Az ellenség halálát Keilson 1942-ben, hollandiai búvóhelyén kezdte papírra vetni, de csak 1959-ben jelenhetett meg Németországban. Amerikai kiadása, amely a Keserédes komédia című kisregénnyel egy kötetben látott napvilágot, 2010-ben világszerte lelkes fogadtatásra talált, s egyben új lendületet adott a szerző befogadásának: „Az ellenség halála és a Keserédes komédia egy-egy remekmű, Hans Keilson pedig zseni.” (New York Times)

Hans Keilson (1909‒2011) Németországban született, majd 1936-ban a zsidótörvények elől Hollandiába emigrált, ahol 2011-ben bekövetkezett haláláig élt és alkotott. Karrierjének különlegessége, hogy igazi jelentőségét csak 2010-ben, 100 éves korában ismerték el, a New York Times áttörést hozó méltatása nyomán. Munkássága elismeréseképpen többek között elnyerte a Johann Heinrich Merck-díjat, a Moses Mendelssohn-érmet, a Humboldt-érmet és a tekintélyes Büchner-díjat."

____

Azt hiszem, már önmagában az is ráirányítja a figyelmet Keilsonra, ha olvassa az ember ezt a "100 éves korában lett ismert"-dolgot. Én valóban elég különleges tényező ahhoz, hogy felkeltse az ember figyelmét, érdeklődését. De én nem emiatt figyeltem fel rá, hanem a Partvonal Kiadó honlapját böngészve fedeztem fel a Keserédes komédiát, amit zseniális műnek tartok, és ezután természetesen kíváncsi voltam rá, hogy mit írt még.

Sokfajta megközelítéssel találkozhat az olvasó regényekben e témát illetően, de Keilson látásmódja megint egy teljesen új megközelítésmód. 

Az ő esetében egy egészen különleges szemlélettel találkozik az ember (amivel egyébként azonosulni sem tud, ugyanakkor tudja, hogy a szerző egyrészt kapaszkodókat keresett a talpon maradáshoz, és ehhez a megértést, a megérteni akarást hívta segítségül, másrészt pedig mit sem számít az, ha valamivel nem tudunk azonosulni, attól még azok a dolgok léteznek): amikor az üldözött (még a kezdetekkor) valamiért - maga sem tudja, hogy miért - vonzódik az általa csak B.-nek nevezett ellenséghez. (Tudjuk, ki volt az ellenség.)

Nem megbocsátani igyekszik neki, hanem megérteni őt. 

Vonzódik hozzá - talán az erejéhez; illetve csodálja azt a képességet, amellyel ennyi embert meghódított a szuggesztivitásával; azzal a "jól" felépített képpel, amelyet kialakított magáról. (Annyira kikívánkozik belőlem az iszonyodás, az, hogy hangot adjak a szörnyülködésemnek, az értetlenségemnek azzal kapcsolatban, hogy hány ember bedőlt ennek - méghozzá hódolattal, vidáman, önként és dalolva -, de ettől most eltekintek, visszafogom magam.)

Keilson megfordítja az"ellenségképet", és azt mondja (nem szó szerinti idézet, csak a lényeget foglalom össze): 'mi fenyegetve érezzük magunkat tőle; de ő nyilván ugyanezt érzi velünk kapcsolatban!' És ezzel ha nem is felmenti a viselkedését - azt nem teszi -, de magyarázatot talál rá. Egészen egyedi megközelítésmód. És lehet, hogy megvan a maga igazsága, de szerintem ezt senki sem tudja megítélni. Talán még maga B. sem... Ez egy elmélet, de sohasem fog kiderülni (talán jobb is), hogy pontosan mi járhatott annak az embernek a fejében.

Mindenesetre hajlamos vagyok elhinni azt, amit Keilson gondol ezzel kapcsolatban.
B. fenyegetve érezte magát, és ezért tette azt, amit... Csak valószínűleg maga sem volt tisztában azzal, hogy ez - hogy fenyegetve érzi magát; a gyűlölete; a bűnbakkeresése stb. - mit is jelent és honnan ered.
De amit Keilson gondolt erről, azt így fogalmazta meg, és hát lehet, hogy ő jár a legközelebb az igazsághoz:

"Nyughatatlansága hosszú időn keresztül szavatolta a fennmaradását. Amíg ellenem küzdhetett, szilárd talaj volt a lába alatt. Mire sikerrel járt és győztes lett, már megint kicsúszott alóla. A balgája legyőzte bennem azt, amivel önmagában soha nem mert szembenézni. Végső soron azért volt szüksége rám, hogy tombolva elrejtőzhessen saját maga elől."

Nagyon fontos mondatok...

Zseniális mű, de aki erről olvas, annak óhatatlanul szembe kell néznie a borzalmakkal is, amelyek megtörténtek. Pedig - ez a könyv másik különlegessége - ezeket tulajdonképpen Keilson egyszer sem mondja ki. Nem részletezi, nem fejtegeti, még csak nem is önti szavakba! Nem ezzel foglalkozik. Talán éppen azért, mert az ezzel kapcsolatos érzések, adatok, történelmi tények közismertek. Ezért ő másra helyezi a hangsúlyt, és ezzel mond újat és alkot remekművet.

Jó, hogy ha "kicsit" talán későn is, de felfigyelt rá a világ. És remélem, hogy a szavát minél többen meghallják, mert ha több ilyen hang szólhatna hozzánk, ha hallanánk a szenvedő alanyt, és nem csak történészek sorolnák a gondolataikat, hanem maguk a túlélők, akkor tényleg, igazán értenénk, tudnánk, hogy miről is van itt szó.

Fogalmam sincs, hogy ezek a hangok visszatartó erőt jelenthetnek-e a kellő pillanatban, amikor szükség van rájuk; de hiszem, hogy így kell hogy legyen. 

A Partvonal Kiadótól megrendelhető!