Naomi Wood: Mrs. Hemingway

"A párizsi feleség csupán a történet kezdete volt...

Hadley, Pauline, Martha és Mary. Ernest Hemingway feleségeként mind a négyen tudták, milyen generációjuk leghíresebb, legvonzóbb íróját szeretni, és általa szeretve lenni. Mindannyian azt gondolták, hogy szerelmük örökké tart majd, és mindannyian tévedtek: egyik nő sem volt képes megtartani őt.
A négy részben elmesélt, valódi szerelmes leveleket és táviratokat a történetbe szövő Mrs. Hemingway feltárja a drámai szerelmi háromszögeket, amelyek tönkretették Hemingway házasságait. Az 1920-as évek bohém Párizsától az 1960-as évek hidegháborús Amerikájáig ívelő, a híres "elveszett nemzedék" alakjaival teli regény a szenvedély, szerelem és szívfájdalom lebilincselő története.

Naomi Wood alapdiplomáját Cambridge-ben, mesterdiplomáját és doktorátusát a Kelet-angliai Egyetemen szerezte. A Mrs. Hemingwayt megalapozó kutatása során eljutott a londoni British Librarytől a washingtoni Kongresszusi Könyvtárig, valamint felkereste Ernest Hemingway otthonait és törzshelyeit Chicagóban, Párizsban, Antibes-ban, Key Westben és Havannában. A Mrs. Hemingwayt jelölték Dylan Thomas Díjra, amely az egyik legrangosabb, fiatal íróknak járó elismerés."

"A maguk módján és a maguk idejében Hadley, Pauline, Martha és Mary mind szerették Ernest Hemingwayt. Mindannyian megtapasztalták az udvarlás szenvedélyes napjait, a nyarak letargiáját, a jeges daiquiriket, amelyek a nap egyre koraibb szakaszában kerültek a pohárba. Mindannyian ismerték az árulás fullánkját, ahogy Hemingway közismerten ábrándozó tekintete egy másik nő felé fordult, és mindannyian ismerték az ölelése nyújtotta biztonságot. Tudták, hogyan viseljék el kreativitásának árapályszerű hullámzását, hogyan támogassák, gondozzák, gyógyítsák és segítsék őt. (…) A Mrs. Hemingway finoman szövi össze a tényeket és a fikciót, s magával ragadó, gyengéd bepillantást enged a Hemingwayhez legközelebb állók életébe." (Sephanie Turza)

"Rendkívüli szakértelmet igényel, hogy bárkit rávegyünk egy történet elolvasására úgy, hogy az illető azt gondolja, ismeri a végkifejletet. Ám a Mrs. Hemingway olyan szépen megírt és hatásos, hogy egyszerűen képtelen voltam letenni." (Jojo Moyes)

"Naomi Wood lebilincselő és megvilágító erejű regénye négy különleges nő és az őket szerető, meggyötört irodalmi zseni portréját rajzolja meg. Tévedtek, ha azt gondolták, hogy mindent tudtak Ernest Hemingway feleségeiről, szenvedélyükről és szívet tépő fájdalmukról." (Jennifer Chiaverini)
____

Szomorú történet, és hiába ismeri az ember a végkifejletet, Naomi Wood tud újat mondani róla.
Nagyon egyetértek Jojo Moyes-szal, aki azt mondja, hogy nagy szakértelem kell ahhoz, hogy egy író rávegyen valakit (sokakat!) egy olyan történet elolvasására, amelynek ismerjük a végét. De azért vannak örökzöld témák, amelyekre mindig vevők vagyunk - Hemingway és a feleségeinek élete is ilyen.

Nem hétköznapi történetek, és hiába hisszük, hogy már annyi mindent tudunk róluk, azt gondolom, hogy az a tudás, amellyel erről rendelkezünk, csak a jéghegy csúcsa. 

Mások érzéseit nem lehet megismerni igazán (időnként jobb is), és mások hétköznapjait sem. Csak a látszólagos lényeget, de a hangsúly mégiscsak a mindennapokon van. 

Amikor a feleségek vártak Hemingwayra, amikor vártak arra, hogy az övék legyen, majd amikor már az övék volt - mármint házasságban éltek -, akkor pedig arra vártak, hogy hazatérjen hozzájuk (valaki mástól). Szörnyű lehetett. Reméltek, hittek, bizakodtak, féltek. És én elhiszem, hogy közben Hemingway is remélt, hitt, bizakodott és félt, de közben megbántott másokat (időnként a feleségei is - mármint amíg még csak a szeretői voltak, igen, ők is nagymértékben hozzájárultak az "aktuális" feleség bántásához) (már az is szörnyű, hogy egy ilyen mondatban az "aktuális" szónak helye van, de sajnos attól még igaz), viszont nem hiszem, hogy ő boldog volt eközben.
Tudjuk, hogy szorongott, elismerésre vágyott - még többre és többre -, önbizalomhiánnyal küzdött, pedig tulajdonképpen megkapott mindent és mindenkit, amit és akit csak lehetett. De ez is kevés volt ahhoz, hogy boldog és elégedett legyen.
Vajon a gyerekkora miatt? Az volt akkora visszahúzó erő, ami nem hagyta, hogy valóban örömét lelje az életben?

Az utolsó felesége a könyvben azt mondja valakinek Hemingwayről: "Sajnálom, hogy maga mindig is a kegyetlenebb oldalát látta. És le vagyok nyűgözve attól, hogy ennek ellenére is szerette." Ez egy fontos dolog.

Hemingwayt szinte mindenki szerette. Azok is - sőt: főleg azok -, akikkel pedig egyáltalán nem bánt jól. 

Aki eleget olvasott már Hemingway életéről, az megtalálja a magyarázatokat a viselkedésére. Hogy miért bánt úgy a nőkkel, a feleségeivel, ahogy; hogy miért volt neki fontos, hogy részt vegyen a háborúban; hogy verekedjen; hogy minél férfiasabb tevékenységekben vegyen részt (pl. pamplonai bikafuttatás stb.) és bizonyítson; hogy vadásszon, és minél nagyobb vadat terítsen le.
Aki olvasott már Hemingway gyerekkoráról, az tudja, hogy mit próbált kompenzálni vagy pótolni ezzel. Vagy hogy mi miatt alakult úgy a személyisége, hogy ezek váltak a legfontosabbakká neki.
De a magyarázat nem egyenlő a mentséggel.
Borzasztó mély sérüléseket okozott másoknak, és ezeket nem tudta - és valószínűleg nem is próbálta - jóvátenni.

Ki tudja, ezek közrejátszottak-e abban, hogy ilyen remekműveket alkotott? És fontos-e ez egyáltalán?
A művészet - a valóban maradandó alkotások létrehozása - felmentést adhat? Valaki szerint igen.
De kérdezzük meg erről azokat, akik Hemingwaynek vagy a művészetének az áldozataivá váltak. Miközben, azt gondolom, ő maga is az volt.

Az kétségtelen, hogy zseniális, egyedülálló tehetséggel megáldott író volt, a feleségei pedig hihetetlenül erős és bátor nők voltak. Meghozták a maguk áldozatát, és nem hiszem, hogy elég jutalom volt számukra ezért az, hogy Hemingway feleségei lehettek néhány éven át. Az áldozat, amit hoztak, valószínűleg akkor érte volna meg, ha a feleségük is maradtak volna. De ebben már önmagában benne van a paradoxon, tekintve, hogy több nőről, több feleségről beszélünk. És onnantól kezdve, hogy Hemingway az elsőt elhagyta, és jött a következő, már lehetetlenné vált az, hogy mindenki boldog legyen.