"1996 májusában egy elszánt amatőr elindul, hogy megmássza a csúcsok csúcsát, a Mount Everestet. Sokan döntenek így azon a tavaszon, professzionális és műkedvelő hegymászók egyaránt - de ebből az expedícióból alig páran térnek vissza. Nyolcan életükkel fizetnek a legnagyobb álomért.
El kell telnie csaknem két évtizednek, hogy Beck Weathers, ez a merész és makacs ember megírja saját visszaemlékezéseit a tragikus kalandról. Bár korábban profi hegymászók tollából már több híres könyv született az expedícióról, Weathers beszámolója annyiban más, hogy nem szakmailag igyekszik feltárni az okokat, nem elemez, nem vizsgálódik. Ő személyes benyomásain és egész élettörténetén keresztül, egyszerű szavakkal beszél a fanatizmus határát súroló szenvedélyéről, bevonva az emlékezésbe családtagjait és közeli ismerőseit is. A jeges mozaikokra széttöredező történetben döbbenten olvashatjuk, hogyan hagyták magára a hóban társai, mert halottnak hitték. (Minthogy az is volt.) A klinikai halálból ugyan visszatért, de lefagyott, elhalt végtagjait, eltorzult arcát adta az Everestért, szinte rituális áldozatként...
Néhol hátborzongató, de egyúttal nagyon is emberi hangú olvasmány a Túléltem az Everestet. Végső erőpróbákról, akaratról, kitartásról, hitről és szenvedésről szól - a test és a lélek határmezsgyéjéről."
____
Soha nem értettem, hogy miért jó ez. Hogy miért jó úgy csinálni bármit - ami nem életbevágóan fontos, nem másokért történik, nem létszükséglet, pusztán öncél, hobbi -, amivel az életét teszi kockára az ember.
Soha nem értettem, miért gondolja bárki, hogy joga van kockára tenni az életét, amit kapott. Ha pedig családja van, akkor ez hatványozottan igaz. De azt gondolom, mindenképpen. Hiszen ha netán házastársa, gyermekei nincsenek is - de szülei mindenkinek vannak! Nincs joga senkinek ilyesminek kitenni a szüleit, a feleségét, a férjét, a gyermekét, csak azért, hogy ő adrenalinhoz jusson, büszke lehessen a saját teljesítményére, dicsőséget vagy hírnevet szerezzen, vagy növelje az egóját.
Annyiféle csodás teljesítmény van, amihez hihetetlen erő, akarat, idő, tudás stb. kell, miért pont olyat választ az ember, amit lehet, hogy nem él túl?
Nem értem.
Soha nem értettem.
Beck Weathers sokat ír ugyan erről, de ettől még nem értem jobban. A motivációit igen, de mivel ebben a könyvben a családja is megszólal, mégis úgy érzem, hogy bár megvan rá a magyarázata, hogy miért tette, miért kereste a veszélyt, az adrenalint, és mit próbált kivédeni - vagy mi elől menekült - ezzel, mégis: a feleségét hallgatva azt gondolom, hogy a családját ez egy cseppet sem vigasztalja vagy kárpótolja. A lehető legkevésbé sem.
És most már ő is érti ezt. Ami nagy dolog. Ugyanakkor: ami megtörtént, azt már nem tudja visszacsinálni.
Az ember ebből a könyvből újra szembesül azzal, hogy mekkora a természet ereje - hogy a hegy, az időjárás az ember s az ember akarata, ereje fölött áll. Az elhatározása vagy a szándéka mit sem ér, ha az időjárás nem kegyes hozzá.
Azt hiszem, mindannyian hallottunk már Weathers túravezetőjének a történetéről, amit itt most nem szeretnék leírni, mert olvasni is úgy olvastam, hogy nem akartam belemélyedni, nem akartam elképzelni, el akartam felejteni, gyorsan elolvasni és továbblapozni, mert annyira fájdalmas és torokszorító még gondolni is arra, ami történt.
Ez a regény ráébreszti az embert arra, hogy milyen kevésen múlhatnak a dolgok. Életek! Családok sorsa. És hogy milyen nagy dolgokon múltnak dolgok: például lelkiismereten. Amikor valaki visszamegy egy másik emberért, nem hagyja magára, pedig tudja, hogy akkor egyikük sem jut le a hegyről. És mégis megteszi.
Ezek szörnyű dolgok. Borzalmasak. Nem is tudom, felfoghatók-e ésszel.
Csakhogy azok, akik nekivágnak az Everestnek, tudják ezt, és mégis megteszik. Miért? Nem azt kérdezem, hogy a dicsőség vagy a kalandvágy vagy mi egyéb miatt; hanem azt, hogy mindez miért írja felül a családtagjaik érzéseit, vágyait, félelmeit. Az ő önfeláldozásukat, azt, amit ők vállalnak azzal, hogy a szerettük otthagyja őket, és több hónapra elmegy, kockára tenni az életét.
Őket megkérdezi valaki? Ők dönthetnek? Nekik miért nincs beleszólásuk abba, ami az ő életükre ugyanannyira kihatással van, mint annak az életére, aki nekivág a hegynek?
Mire jó ez az egész? Ismét nem arra vagyok kíváncsi, hogy mekkora büszkeséget ad, és elszántságot, kitartást stb. követel; nem. Hanem hogy tényleg olyasmi ez, ami nem pótolható mással? Olyan érzéseket ad? Amik mindennél fontosabbak? Amik megérnek bármit? Biztos ezt csak az értheti, aki már járt ott. De mi van azokkal, akik már nem mondhatják el, hogy mégsem érte meg? Akik megbánták, de már késő volt, hogy máshogy döntsenek? Akiknek az egész családjának az élete romba dőlt, mert ők kitették magukat ennek a veszélynek, és elvesztették ezt a csatát?
Hol van itt az igazság és az észszerűség? Jogunk van ahhoz, hogy az életünket ilyen könnyen feltegyük egy lapra, és kitegyünk másokat is annak, hogy emiatt örökké nyomorultul éljenek?
Ezek olyan kérdések, amikre nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e válasz. Nem hiszem, hogy engem meg lehetne győzni. De ez nem is fontos. Az a fontos, hogy mindenkinek, aki életveszélyes kalandra vállalkozik, elsősorban azokra kellene gondolnia, akiket otthon hagy rettegve élni, akiket kitesz annak, hogy az egész életük arról szóljon, hogy féljenek és imádkozzanak azért, vajon a szerettüket látják-e újra. Szerintem senki nem tehetne ki ennek más embereket.
És ez a könyv arról szól, hogy miért teszik meg mégis. Hogy milyen érzéseket ad ez nekik, amelyek mindent, de tényleg mindent felülírnak az életükben. A családot, az életösztönt, a biztonságot...
Én elolvastam ezt a könyvet, de továbbra sem értem: miért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése