Emily Diamand: Kalózok nyomában

"A jövő kalózai, egy beszélő ékszer, egy eltökélt kislány - és egy vízimacska... A kaland elkezdődik. A 22. században Anglia nagy részét elöntötte a víz. A klímaváltozás miatt az angolok elvesztették a technológiájuk nagy részét, és szegénységben élnek. Eközben a továbbra is fejlett Skócia egyre erősebb lesz, tágítva határait, növelve hatalmát. Ám a skótoknak és az angoloknak is fel kell venniük a küzdelmet a Kalózok Családjaival, amelynek tagjai a part menti településeket fosztogatják. Lilly Melkun egy angol halászlány, aki éppen tengeri macskájával hajózott ki, amikor a vérszomjas kalózok megjelennek a falujában, és elrabolják a miniszterelnök lányát. A falut árulással vádolják, mire Lilly elindul, hogy megkeresse az elrabolt kislányt. Kihajózik a haragos tengerre, és magával viszi a csodálatos, hihetetlen váltságdíjat, egy titokzatos beszélő ékszert, ami még a számítógépek korából származik, és nemcsak a kalózok fenik rá a fogukat - hanem mindenki más is."


Ez a könyv belépett Dávid kedvencei közé. Most már három kedvence van: Az illuzionista; Rubin-völgy; Kalózok nyomában.
Volt benne néhány olyan fordulat, amire nem számított, és szerintem ennek minden ifjúsági regényben így kellene lennie - azonban ez nem is olyan természetes. A kiszámítható könyveket, filmeket mi, felnőttek sem annyira szeretjük, ugye? (Nyilván ebben is vannak kivételek, témakörtől függően.)
Izgalmasnak tartotta, amihez nagyban hozzájárult az, hogy két szálon futott a cselekmény. Ez utóbbiból is következik, hogy ez a regény nagyobb gyerekeknek szól, 10 év fölöttieknek.

Ez a könyv 2008 nagy fantasysikere volt Angliában, a Chicken House és a The Times közös gyermekregény-pályázatának első helyezettje; ha jól tudom, több mint 2000 írásműből választották ki.
Szeretettel ajánljuk minden 10 éven felüli gyereknek - és mivel a főszereplő lány, ezúttal ez egy olyan fantasy-, illetve kalandregény, amelyet valószínűleg a lányok is élvezettek fognak olvasni.

Valeria Parrella: A fehér tér

"Valeria Parrella (1974-) a fiatal olasz írónemzedék egyik legtehetségesebb tagja: hét éve debütált, ez az első regénye. Főszereplője, Maria negyvenkét éves, esti iskolában tanít irodalmat tagbaszakadt teherautó-sofőröknek. Gondosan kimunkált, magányos élete pontos keretek között zajlik, mígnem egy futó kapcsolatból beköszöntő terhesség fel nem borítja. A gyermek apja a hírre eltűnik, Mariának minden felelősséget egyedül kell viselnie. Egy este váratlan rosszullét tör rá, kislánya hat hónapra megszületik. Attól a perctől fogva Mariának egész életét át kell értékelnie, az inkubátor mellett töltött végtelen órákban meg kell tanulnia élet és halál mezsgyéjén létezni, elfogadni az intenzív osztály rideg valóságát, együtt kell léteznie sorstársnőivel és reménykedni, bízni, felismerni a várakozás, a szenvedés és a fájdalom értelmét. Ötven keserves, drámákkal, reményekkel és csalódásokkal teli nap, amíg a baba képes lesz egyedül lélegezni és táplálkozni, és Mariából anya lesz."

Megindító, ahogy a szeretetről beszél anélkül, hogy kimondaná ezt a szót, a türelemről, amivel a tehetetlenséget viselni kell - milyen őrjítő kényszerűség -, a hétköznapokról, amelyek akkor sem állnak meg, ha a te életed igen, a többiekről, a világról, amelyek nem érted, hogyan mehetnek tovább, miközben te lépni sem tudsz, mert odaszögez a félelem, arról az érzésről, ami téged is meglep, hiszen addig nem találkoztál vele: hogy mostantól van valaki a  világban, akiért mindent, de mindent odaadnál, és az alázatról, mert egyszerre annyira aprónak, védtelennek és sebezhetőnek érzed magad, az értékrendről, amikor kiderül, hogy a korábbi életedben valójában semmi sem volt igazán fontos, és a reményről, hogy még élhetsz, de csakis a gyermekeddel a karodban, mert minden más attól a naptól fogva, hogy ő megszületett, értelmét veszti.
Jó, hogy Parrella minderről a didaktikát és az érzelmi hatáskeltést kerülve tud beszélni, és remélem, sok könyvet fog még írni, mert a stílusa sallangoktól mentes, soha nem manipulatív, és éppen ezáltal érteti meg oly pontosan a lényeget - azt, amelyiknek a létezéséről netán nem is tudtál eddig. Ha pedig ismered az érzést, akkor egyetlen sornak sincs itt jelentősége, mert úgyis tudod, hogy miről beszélek.

Natsuo Kirino: Joshinki - A halál istennője

"Umihebi szigetén szigorú törvények uralkodnak. Mindent a jin és a jang, az éjszaka és a nappal, a holtak és az élők örök egyensúlya határoz meg. A sziget lakói nehezen teremtik elő mindennapi betevőjüket, vallásuk szabályait azonban semmilyen körülmények között nem szegik meg. Namima és Kamikuu, a két nővér nem sokáig élvezheti a gyerekek gondtalan életét, a sziget szokásainak értelmében ugyanis sorsuk már jóval születésük előtt eldőlt. Kamikuu hatévesen tudja meg, hogy ő lesz Umihebi következő főpapnője. Elszakítják családjától, és megkezdődik hosszú évekig tartó felkészítése a nagy feladatra. Húgára, Namimára még ennél is kegyetlenebb sors vár... "Nem vehettem részt az ünnepségen. Kamikuu volt az egyetlen közülünk, aki jelen lehetett. Kitüntetett helyen ült, közvetlenül Mikura-szama mellett - és élvezhette a válogatott finomságokat. Mindketten fehér ünnepi öltözetben voltak, nyakukat ragyogó igazgyöngysorok díszítették. Kamikuuval általában együtt ettünk, és rossz volt látnom, ahogy most magában falatozik. De ennél is rosszabb az érzés, hogy elszakítják tőlem, és ettől borzalmasan nyugtalan lettem. Végre valahára az étkezés véget ért, és Kamikuu kilépett a házból. Odaszaladtam hozzá. De Mikura-szama félrelökött. -Namima, neked nem lenne szabad itt lenned. Ne nézz rá Kamikuura! -Miért, Mikura-szama? -Mert te tisztátalan vagy. Ahogy ezt kimondta, apám a többi férfival azonnal odalépett Kamikuu és közém. "Tisztátalan?" Döbbenten álltam. Lehajtottam a fejem, egész testemben remegtem. Hirtelen megéreztem, hogy valaki figyel. Amikor felnéztem, tekintetem Kamikuuéval találkozott. Láttam rajta, hogy majd megszakad a szíve a szánalomtól. Ösztönösen hátrahőköltem, soha nem nézett még rám ilyen arckifejezéssel." Natsuo Kirino, a magyarul is megjelent, nagy sikerű Kín szerzője, Japán egyik legnépszerűbb írónője. Regényei számtalan elismerésben részesültek világszerte. A halál istennője 2009-ben elnyerte az egyik legrangosabb japán irodalmi díjat. A történet mitikus, ember nem ismerte, meghatározhatatlan időbe röpít, hogy különös események láncolatával összekösse halandók és istenek sorsát. Meghökkentő, különös regény, fordításában is csodás nyelven hangszerelve."

Azért vettem meg gondolkodás nélkül ezt a könyvet, mert bár a Kín az egyik legnyomasztóbb, legsötétebb, leghátborzongatóbb könyv volt, amit valaha olvastam, de éppen ezért tudtam, hogy Kirino zseniális írónő - bármilyen hatást el tud érni, amilyet csak akar.
És most ezt meg tudom erősíteni ismét.
Igen érdekes, hogy nemcsak halandó emberek, hanem istenek szemszögéből nézve is boncolgatja a lélek sebezhetőségét.
A könyv első fele az ember, a védtelen, sebezhető embert ábrázolja, és úgy, ahogyan szerintem kevesen tudnák.
A könyv második felében a nyughatatlan, bolyongó lelkeket mutatja meg, és az istenek közül egy olyat, aki nem térhet vissza az életbe, holott az, akit szeret, ott van - és dühében bosszút esküszik.
Majd találkozunk egy harmadik nézőponttal: a halhatatlan istenével, aki már nem akar halhatatlan lenni, hiszen így évszázadról évszázadra, évről évre mindig mindenkit elveszít.
Kirino arról ír, hogy akár ember vagy, akár isten, akárhol élsz, akármi a sorsod, meg kell küzdened a saját szellemeiddel, a múltaddal, a jeleneddel, azzal, hogy "ki lehettél volna és hogyan élhettél volna, ha", és az ember arra jut közben, hogy nem törhet pálcát senki felett, nincs joga hozzá, mert soha nem tudhatja - még ha azt hiszi is, hogy tudja -, hogy ő mit érezne és hogyan cselekedne egy adott szituációban.
Miközben olvasod, rádöbbensz, hogy mennyire törékeny vagy, és mennyire apró pont a világban, és nem tudod, hogy ha csak egy porszem vagy, honnan, mégis honnan lehet ilyen hatalmas szereteted, dühöd, fájdalmad; arra pedig sajnos itt sem kapsz választ, hogy mit is kezdj velük.

Augusten Burroughs: Farkas az asztalnál

"Kisfiúként egyszer azt álmodtam, hogy apám kivitt az erdőbe, ahol egy hulla hevert. Apám elásta a holttestet, és azt mondta, nem beszélhetek róla senkinek. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha együtt csináltunk mint apa és fia, én pedig megígértem, hogy soha nem mondom el. De a legtöbb álmommal ellentétben ennek az emléke sosem halványult el. És néha önkéntelenül is feltettem magamnak kérdést: vajon tényleg csak álmodtam?"

  

Az interneten sokszor utánanéztem az írónak a könyv olvasása közben, mégpedig azért, mert állítólag - ezt mindenhol tényként kezelik - ez egy önéletrajz. Én el is hiszem, csak összezavart, hogy a könyv elején ott van, hogy minden hasonlóság valódi személlyel csak a véletlen műve stb., stb. De ahogy aztán mind többet és többet olvastam az íróról és a családjáról, arra jutottam, hogy ezzel esetleg  a kiadó védi magát egy esetleges pertől. 

Teljesen más a könyv tartalma, mint amire a fülszöveg alapján számít az ember - és ez nem is baj. 

Nyomasztó, mert minden szereplője valami módon beteg. Lelkileg és/vagy fizikailag. Ezért elég hatásos a könyv, de végig az volt a fejemben, hogy 'beteg': ezt egy megbetegített ember írta a beteg családjáról, arról az időszakról, amikor ő maga még egészséges, boldog kisfiú volt - amikor még az lehetett volna. És ez nagyon elszomorító, hogy tudod, boldog ember lehetne belőle, de egy ilyen közegben esélye sincs rá. 

A szülő-gyerek kapcsolat önmagában is egy érdekes téma, amiben mindig lehet találni újat, hiszen minden kapcsolat más; és a pszichiátriai betegségek is izgalmas témául szolgálnak; a kettő együtt... hmm... milyen is? Hátborzongató, szomorú, nyomasztó, olykor sötét... 

Nehéz elmagyarázni, hogy miért gondolom, hogy érdemes elolvasni ezt a könyvet (annak ellenére, hogy a túl sötét és nyomasztó könyveket nem szeretem), de talán azt mondanám, hogy azért, mert egy ilyen könyv elolvasása után az emberben tudatosulnak fontos és egyébként evidens dolgok: ha kell, kérj segítséget; ha úgy látod, valakinek szüksége van rá, segíts, vagy legalábbis próbáld meg; és mindenekelőtt, minden esetben, mindig, mindig, mindig szeresd a gyerekedet.

Agatha Christie: Az ABC-gyilkosságok

 

Dávid már valami komolyabb olvasmányra vágyott így majdnem 11 évesen. Valami krimire. Úgy gondoltam, hogy ebből a műfajból a leglájtosabb mindenképpen Agatha Christie. Közösen kiválasztottuk Az ABC-gyilkosságokat, úgy gondoltam, az jó átmenet lesz az ifjúsági regényekből a felnőtteknek szóló krimik világába.

"A ndoverben Alice Ascher az áldozat...
B exhillben a bájos Betty Barnard...
C hurstonban Sir Carmichael Clarke-ra csap le ABC, a titokzatos gyilkos!
D e ki lesz a következő?...
E setleg mégis megakadályozza a bűnténysorozatot Hercule Poirot, a zseniális magándetektív?
F antasztikus fordulatok; egyre fokozódik az izgalom;
G yilkosság a trafikban, a tengerparton, a parkban és a moziban...
H ány betűje van az ABC-nek?
I deje volna már, hogy a rendőrség tegyen valamit!
J öhet-e még ezek után újabb meglepetés?
K i keríti kézre a titokzatos ABC-t?
L egyen nyugodt a Nyájas Olvasó:
M ég mielőtt az ABC elfogy,
N yugvópontra ér a nyomozás is!
O olyan eredménnyel, amilyet senki más nem produkál, mint
P oirot, a zseniális magándetektív!"

Azt hiszem, Dávidnak már önmagában az is tetszett,  hogy egy 'komoly', felnőtteknek szóló könyvet olvashat (ez az első), és az is, hogy garantáltan nincs benne semmi bugyutaság, ami, lássuk be, az ifjúsági krimikben (már ha van ilyen kategória) bizony gyakran előfordul.
Azt mondta, meglepő volt, hogy ki a gyilkos (ez nekünk, felnőtteknek még egyértelmű lehet, de egy ifjúsági regénynél tényleg ritkán lepődünk meg a könyv végén azon, hogy ki követte el a bűntényt), és hogy szerinte jó, hogy ez volt az első krimi, amit olvasott - hiszen egy jó választás megalapozza a későbbi, műfajhoz való hozzáállásunkat, az iránti érdeklődésünket.
Tetszett neki, fog még olvasni ilyet. Azt mondta, jó volt a történet, és 'kicsit izgalmas' volt.
Hát igen, 'túl izgalmas' krimit még nem szeretnék a kezébe adni.

Gerald Durrell: Férjhez adjuk a mamát

"Ezek a történetek mind igazak - vagy, ha mereven ragaszkodunk a tényekhez, akkor egy részük igaz, másik részüket kicsit kiszíneztem, de azért ott van bennük az igazság magja. Van közöttük saját élményen alapuló írás, és van, amit nekem is csak meséltek, én meg elhappoltam - ami igazolja az ősi mondást, mely szerint: Aki nem akarja a szavait nyomtatásban látni, ne találkozzon írókkal! Azt persze, hogy melyik történet igaz teljesen, és melyik csak félig, eszem ágában sincs elárulni, de őszintén remélem, hogy ez semmit sem von le élvezeti értékükből." - (Gerald Durrell)

Nem leszek népszerű...
Őszintén megmondom, hogy eleve némi előítélettel álltam neki a könyvnek, mert már olvastam régebben Durrell-könyvet, és arról nem voltam jó véleménnyel. Először is: unalmas volt. Másodszor: nem szeretem az állatkerteket, és nem győzött meg Durrell magyarázata - enyhén szólva is "kilógott a lóláb" -, amikor arról írt, hogy miért van szükség állatkertekre. Harmadszor: kimondottan lekezelően beszélt azokról az emberekről, akik nem képesek megérteni az állatkert lényegét.
Ellenszenves ember benyomását keltette, akit mindenki szeret ugyan, de akit mindenki a felszín alapján ítél meg - pedig szerintem a jópofa sztorik nem egyenlők az emberrel.
Most adtam neki még egy esélyt.
Vegyes érzésekkel mondhatom, hogy a stílusa élvezetes, könnyed, jó humorú, tényleg jópofák a történetei, de... De nem tudok jó szívvel gondolni rá. Ha mint embert - és nem mint írót - ítélem meg, újra csalódást éreztem, nem is olyan kicsit...
Tudom, hogy illik őt szeretni; nos, nekem ez nem sikerült. De legalább megpróbáltam. Ennyi.

Jane Austen: Meggyőző érvek

"Anne Elliot huszonhét éves korára már beletörődött, hogy körülményei a vénlányok sorsára kárhoztatják. Annak idején családja és barátai lebeszélték arról, hogy egy bizonytalan jövőjű, összeköttetések híján csak saját tehetségére utalt fiatal tengerésztiszt felesége legyen. Az egykori szerelmesek nyolc év után találkoznak ismét, véletlenül. Wentworth kapitány azóta fényes pályát futott be, meggazdagodott, s most, hogy a napóleoni háborúk befejeződtek, le akar telepedni, családot alapítani. Leendő feleségével szemben mindössze egy követelményt támaszt: bárki lehet, csak Anne Elliot nem...
A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény."

Eredetileg nem akartam elolvasni - nem az én műfajom -, de mivel 3 nap egymás után a legkülönbözőbb módokon, helyeken belefutottam, megadtam magam, hogy úgy látszik, valamiért ez a könyv rám akar találni.
122 oldalt bírtam. Nem, én nem akarok rátalálni. Képtelen vagyok végigolvasni. Körülményeskedő, szájbarágós, unalmas...
Kizárt, hogy végigolvassam, időpocsékolás, feladom.

Gayle Forman: Itt voltam

"Codyt óriási megrázkódtatás éri, amikor a legjobb barátnője, Meg öngyilkosságot követ el egy motelszobában.
Mindent megosztott Meggel, és Meg is vele – hogy tehetett ilyet minden előzetes figyelmeztetés nélkül? Amikor Cody elutazik az egyetemi városba, ahol Meg tanult és szobát bérelt, és összeszedi a holmiját, rájön, mennyi minden titokban maradt előtte. Beszűkült kisvárosi életébe zárkózva alig tudott valamit Meg lakótársairól, ahogy a színpadon vadnak és lehengerlőnek tűnő, de közben fájdalmas titkokat őrző rockgitárosról, Ben McCallisterről sem. Sejtelme sem volt a jelszóval védett mappáról Meg laptopján, de miután váratlanul sikerül megnyitnia, lassan mindent kétségbe von, amit korábban a legjobb barátnőjéről tudott.
A világhírű írónő most sem okoz csalódást a Ha maradnék és a Hová tűntél? rajongóinak."

Nem érdekelt, hogy nem szépirodalom, nem érdekelt, hogy "young adult" kategória - annyi jót írtak róla a neten, hogy el kellett olvasnom. Egy nap alatt végeztem vele. 

A nyelvezete könnyed, de nagyon nehéz témát boncolgat. 

Sok mindenen elgondolkodik az ember: ne ítélkezz; ne ítélj a felszín alapján; soha nem tudhatod, mi van a másik emberben; figyelj a körülötted lévőkre; ne higgy mindig a látszatnak, a szemednek; figyelj jobban; figyelj még jobban.

Aki szereti E. Lockhartot, az Gayle Formant is szeretni fogja. (Egyébként amint a könyv végén, a köszöneteknél kiderül, Lockhart és Forman barátnők.) (De A hazudósok már az Itt voltam olvasása közben is eszembe jutott, mert mindkét könyvben ugyanúgy hívják a főszereplőt.)

Ami plusz: nagyon jónak tartottam, hogy a könyv végén leírták, hol kaphat segítséget az, aki úgy érzi magát, mint a könyvben szereplő lány; arról nem is beszélve, hogy a kiadó ezt nem egy az egyben átvette, hanem leírta, hogy mindez Magyarországon hol tehető meg. Ezt egy jó dolognak tartom - a legjobb értelemben véve jónak. Mert valóban, sosem lehet tudni, kinek lesz szüksége rá - és ha csak egyetlen ember a könyv hatására igénybe veszi ezt a segítséget, akkor máris csodálatos dolog, hogy ez a könyv megszületett. 

Forman stílusa könnyű, olvasmányos, ami nemcsak azért jó, mert élvezet olvasni és nem lehet letenni, hanem azért fontos dolog, mert a tizenéves korosztálynak szóló könyvek nyelvezetének mindig könnyednek (de persze egyúttal színvonalasnak) kellene lennie - hiszen ez viszi rá később a gyerekeket az olvasásra. Élvezzék, amit olvasnak, könnyű legyen azt a nyelvet olvasniuk, amely hozzájuk szól - és igen, ha egy könyv egy gyerekhez szól, akkor a szerző tisztelje meg azt a gyereket azzal, hogy az ő nyelvén beszél hozzá!

(Már ha az a célja, hogy az a gyerek olvasson. Persze ha egy író célja az, hogy egy gyerek első és utolsó olvasmánya az ő könyve legyen, vagy ha semmilyen célja nincs a könyve megírásával, az más kérdés...) 

Nekem felnőttként is (mondanám, hogy 'remek', de ezt nem mondhatom a téma súlyossága miatt) kikapcsolódást nyújtott ez a könyv - ha valaki (felnőttről beszélünk) könnyed, de igényes olvasmányra vágyik, akkor nyugodtan vegye kézbe; ha pedig a tizennégy-tizenhat éves lányával szeretné megszerettetni az olvasást, akkor adja az ő kezébe. 

De szerintem a legjobb, ha Anya és gyermeke is elolvassa (Apa úgyse fogja) - mert ha utána dumálni tudnak róla, talán a legjobb része az lesz a dolognak.

C. S. Lewis: Narnia 1. A varázsló unokaöccse

"Tudni szeretnél valamit Narniáról? Ez az a birodalom, ahol megszólalnak az állatok, ahol a legváratlanabb pillanatban egy boszorkány karmai közé kerülsz, ahol a jó akaratából új világ születik. Ahová véletlenül keveredik a két barát: Digory és Polly. Ha kinyitod a könyvet, őket kísérheted el e titokzatos világba. Abba a világba, ahol semmi sem lehetetlen. C.S. Lewis világhírű Narnia-sorozatának első kötete."

A tévében ment nemrég az egyik Narnia-rész, és mivel semmit nem tudtam róla, felvettem a gyerekeknek, hátha jó a sztori és nekik való.
Hát telitalálat volt. A kisebbik gyermekemnek a kedvence lett, azóta nagyon sokat beszél róla (és azóta persze megnéztük újabb két részét).
Na ezen felbuzdulva gyorsan beszereztük a Narnia-könyveket is. Az 1. részt azért volt különösen érdekes olvasni, mert ezt nem filmesítették meg (egyelőre).
Nekem - bár még nem beszélhetek olyan részről, amelyet olvastunk is és láttunk is - a könyv sokkal jobban tetszett, mint a film, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy a 7 éves gyerkőcömet a film bűvölte el igazán, mert tényleg igazán izgalmas, varázslatos - és némelyik része tipikusan "fiús" - történet.
Nem szeretem a fantasyt. Se könyvben, se filmben. Abszolút nem lelkesedem a műfajért; kerülöm. De ez a könyv tetszett. És igazából nem is tudom megmondani, hogy miért.
Most is percekig gondolkodtam rajta, de nem tudom megmondani.
Szóval a gyerekeknek szóló ajánlást könnyen megfogalmazom, hiszen egy izgalmas mesevilágba repíti el őket, ami egy gyermeknek a természetes közege, és ahol a jó és a rossz küzdelme folyik, állatok és emberek, gyerekek és felnőttek között, és ahol bármilyen csoda megtörténhet - és meg is történik.
De hogy egy felnőttnek miért ajánlanám? (Azon túl, hogy milyen csodálatos dolog a gyerekeknek felolvasni esténként egy regényt, és tegyük, tegyük, amíg csak a gyerekek fogadókészek rá!) Erről, azt hiszem, annyit tudok mondani, hogy ha engem - aki nem szereti ezt a műfajt - is lekötött, és alig vártam, hogy olvashassam, mert tök jó a történet, és nagyon jók a karakterek benne, akkor az, aki még szereti is a fantasyt és a nagyobbaknak szóló meséket, baromira fogja élvezni.
Én már előjegyeztettem a könyvtárban a Narnia következő részeit, szóval az ajánlásom hadd merüljön ki annyiban, hogy azért érdemes elolvasni ezt a könyvet, mert - mint azt már ebben a blogban is leírtam - ilyenkor derül ki igazán, hogy mennyire közömbös, hogy mi egy könyv témája: ha az író tehetséges és lehengerlően ír, akkor írhat bármiről, az úgyis magával ragad.
(Én a Harry Pottert és A gyűrűk urát is nagyon szerettem (de csakis könyvben!), pedig azok műfajilag, ugye, szintén távol állnak az ízlésemtől. De azokkal ugyanez a helyzet. Szólhattak bármiről: az írójuk zseniális, és ezzel először - igen hamar - elnyerték a bizalmamat, azután pedig már bármilyen történetet "elhittem" nekik.)

James Herriot: Kutyák a rendelőmben

 
"E könyv a kiváló állatorvos, egyszersmind nagyszerű író lebilincselő stílusú beszámolója átélt, valóságos élményeiről. Huszonhat kutyatörténet – huszonhat különböző kutyaegyéniség bontakozik ki előttünk. Találkozhatunk a kutyatársadalom minden rendű és rangú szereplőjével; az elkényeztetett kis ölebektől a még télen is szabadban alvó hatalmas pásztorkutyáig. Ám nemcsak az állatpáciensekről, hanem gazdáikról is szórakoztató portrékat fest Herriot. Írásait azonban mindig áthatja orvosi felelőssége, állatszeretete, humánuma."

De komolyan: hogy nem hallottam én erről az íróról és a könyveiről harminchat éven át? Vagyis: mindeddig.
Ezeket az írásokat szerintem mindenkinek olvasnia kéne. Aki szereti az állatokat, annak azért, aki pedig nem szereti, annak azért.
Nagyon megható, megindító történetek vannak benne, máskor pedig nagyon viccesek. Nemcsak megmosolyogtatók, kedvesek, hanem olykor egyszerűen hangosan kell röhögni a kutyák dolgain meg az író humorán, ahogy előadja a sztorikat.
És hát nagyon becsülendő, amit ő véghezvitt: a vidéki Anglia megint, Yorkshire, igen, a helyszín ugyanaz, mint a Minden élő az ég alatt című könyvében, ahol bizony számtalan kényelmetlenséggel kellett szembenéznie az állatorvosnak - és persze a gazdáknak, az állattartóknak is -, egy olyan korban, amikor még sokkal, de sokkal kevesebb gyógyszer, technikai vívmány és lehetőség állt rendelkezésére egy állatorvosnak a gyógyításhoz.
És sosem mondani nemet, egy keményen átdolgozott nap után, vasárnap éjszaka is menni, mert álmában rúgott néhányat a kutya, és aztán vagy hazamenni, lehetőleg nem tajtékozva a dühtől, mert netán csak álmodott és nyulat kergetett, vagy megmenteni az életét - hát igen, ezek az igazi történetek, tapasztalatok, jótettek. Amikor az orvos lemond az alvásidejéről vagy a nyugodt estéről, mert valakin segítenie kell. És nem gondolkodik. Még ha káromkodik közben, akkor sem (mert olykor káromkodik, persze); még akkor is elindul, és nem gondolkodik rajta.

A kisebbik gyermekem állatorvos szeretne lenni, és neki írtam ki az alábbi idézetet a könyvből:
"Ha az ember a legcsekélyebb kétség nélkül tudja, hogy akár különleges fogások nélkül is, visszahúzott egy állatot a pusztulás pereméről az élő, lélegző világba, az olyan elégtétel, ami megmarad, balzsamként körülölelve az állatorvosi munka kényelmetlenségeit és kudarcait, és mindent helyrehoz."

Azt hiszem, mindenkinek, aki a munkája miatt nyafog, ezt kellene tennie: meglátni benne a szépet. Hogy a kényelmetlenségek ellenére mennyi hasznot hoz vagy jót teremt.
Higgyétek el, Herriotnak is elfogyott a türelme néha, és úgy kelt fel hajnali 4-kor, amikor például olyan kategóriájú tünettel hívták fel, hogy "fut álmában a kutya", hogy most aztán megmondja a magáét, mert ezt nem lehet. De aztán felülbírálta magát, mert ha épp nem kellett is megmentenie egy kutya életét, azt mondta magának, hogy "de mi van, ha éppen meg kellett volna tennem?" A gazdik nem tudhatják. Van, hogy vaklárma, de van, hogy nem az. És akkor ő megmentheti - és csak ő mentheti és őrizheti meg azt az életet. Ezért nem mondhat nemet. Soha nem mondhat nemet.
És amikor végképp elfogyott a türelme, akkor a természet megláttatta vele saját szerencsés helyzetét - még akkor is, ha esetleg már jóformán összerogyott a fáradtságtól, miközben ismét nekiindult éjnek évadján.
És a humora sosem hagyta cserben, ami szerintem egy olyan eszköz az ember kezében, amely független attól, hogy milyen pályán dolgozunk - sok mindenen átsegít, ezért gyakrabban használhatnánk.

A Ciceró Könyvstúdiónak pedig minden elismerésem, hogy ilyen értékeket jelentet meg - bárcsak több emberhez eljutnának az ilyen könyvek.

Ez a blog is nagyrészt ezért született - hogy az ilyen értékes emberek, mint például Herriot, gondolatait, tetteit minél több emberrel megismertesse.

Francisco Marins: Az aranybányák titka

"Merre vannak a teméntelen aranykincset rejtő Golgota Sziklák? Hova tűnt el a derék Juvenal bácsi? Barátságos vagy ellenséges indiánokkal találkoznak a vadon mélyébe utazók? Vajon kiállja-e a kis Pixuira a főnökké avatás nehéz próbáit? Egyik kérdés a másiknak adja át helyét ebben a mindvégig izgalmas, fordulatos regényben. Szerzője Francisco Marins, a mai Brazília ismert írója, aki Brazília száz -kétszáz évvel ezelőtti hősi korszakának állít emléket: az aranyláznak, a belső vadonság veszéllyel teli felkutatásának, és ami ezzel együtt jár: belső Brazília lassú, szinte akaratlan felfedezésének. Az eredeti háromkötetes ifjúsági regénynek rövidített változatát tartja kezében az olvasó."

Ismét egy régi Delfin-könyv a padlásról...
Dávid véleménye: "Érdekes, jól bemutatja, hogyan éltek az indiánok, milyen a vadon. Jó a történet.  Izgalmas a vége. Jók az illusztrációk (az összes Delfin-könyvben). Kedvem lett ahhoz, hogy valami indiános mesét írjak."

Tehát nemcsak érdekes könyv, de inspiráló is valaki számára, aki szeret meséket, történeteket írni. Ez ritkaság szerintem, és tényleg izgalmas doppingszer, amikor egy könyv stílusa, írásmódja motiválólag hat az emberre. Hatalmas dolog, meg kell becsülni, mert ez valóban kuriózum.

Szvámí Sivánanda Rádhá: Rádhá - Egy asszony útkeresésének naplója

"Ez a könyv Szvámí Rádhá lebilincselő beszámolója Indiába tett utazásáról az 1950-es években, teli közvetlenséggel, humorral és éleslátással. Mint nyugati embernek és mint nőnek, Szvámí Rádhának (született Sylvia Hellmann) hihetetlen fizikai és érzelmi kihívásokat kellett legyűrnie ahhoz, hogy eljuthasson a saját igazságáig. Bátorsága, kitartása bennünket is arra sarkall, hogy elgondolkodjunk saját útkeresésünk céljain. A csupán hathónapnyi tanulás, melyet gurujával, Szvámí Sivánandával töltött Risíkésben, gyökeresen megváltoztatta életét.
A könyv őszintén és nyíltan tárja elénk Rádhá szívének és elméjének rejtett titkait, aki a szemünk előtt válik a nyugati kétkedőből elhivatott jógivá. Szvámi Sivánanda Rádhá (1911-1995) tíz klasszikus írás szerzője, melyek között megtaláljuk a Kundaliní Jóga a Nyugat számára és A Hatha Jóga rejtett nyelve c. könyveket. 1963-ban létrehozta a ma is működő spirituális és tanulmányi központot, a Jasódhárá Ásramot a kanadai Brit-Kolumbia területén.
Szvámi Rádhá sok nyugati embernek segített hidat építeni a keleti tanításokhoz."

Spiritualitással, hittel foglalkozó könyvekről nem mondok véleményt, mert mindenkinek a maga dolga eldönteni, hogy mit gondol ezekről a kérdésekről.
De mindenképpen érdekes egy olyan olvasmány (útikönyvnek is beillik, nemcsak útkeresésnek), amely arról szól, hogy egy Kanadában élő német nő mindent maga mögött hagy, és elmegy fél évre tanulni Sivanandához. (Később aztán - Sivananda kérésére, bátorítására - visszatér a nyugati világba.)
Az én érdeklődésemet a Sivananda-jóga keltette fel a könyv iránt, amely jógairányzatot - bár kevés időm van gyakorolni - közel érzek magamhoz.
Egy indiai út, egy ilyesfajta spirituális útkeresés már más téma - az olyasfajta nyitottságot (és rengeteg egyéb dolgot, amit hosszan lehetne sorolni és taglalni) követelne meg az embertől, amelyre kevesen vagyunk képesek. (A szándékról, a hitről, az elköteleződésről nem is beszélve, illetve arról, hogy ki hova, merre akar elköteleződni.)
Rádhá nem ír arról, hogy kiket hagyott maga mögött, ami szerintem egy fontos kérdés. Mert tudom én, hogy egy otthont, egy karriert is nehéz lehetett a háta mögött hagyni, de azért egészen más lett volna, ha lett volna férje, gyermeke. (Én úgy értelmezem a könyvből, hogy nem volt.) Szerintem akkor nem ment volna el. De ez talán ez is a karmája volt (most az útinaplóról beszélünk, nem az én hitemről!), hogy ebben az életében ennek így kellett lennie, mert ezt meg kellett tennie?
De mint mondtam: döntsön mindenki hite szerint.
Mindenesetre szerintem bárki számára érdekes olvasmány lehet egy olyan könyv, ami egy másik kultúrát, más vallásokat, másfajta szemléletet, megközelítésmódokat, világlátást, hozzáállást - az emberekhez, az állatokhoz, a világhoz, az anyagi javakhoz stb. - és életmódot mutat be.