Paula Hawkins: Vakfolt

  

"Nem láttad, mi lesz belőle.

Hogy mondhatsz ilyet? Hogy lehetsz ilyen vaksi?

Edie, Jake és Ryan gyerekkoruk óta elválaszthatatlan jóbarátok. Ők hárman – szemben az egész világgal. Edie azt hitte, ez a kötelék mindent kibír. Így aztán amikor Jake-et brutálisan meggyilkolják, és Ryant vádolják a gyilkossággal, Edie világa darabjaira hullik. 

A nő évek óta most először magára marad. Az isten háta mögötti házban lakik, ahol előtte kettesben éltek Jake-kel. Edie-t porig sújtották az események, és halálra rémült – amire jó oka van. Valaki figyeli. Valaki csak erre a pillanatra várt. Most, hogy Edie magára maradt, újra szembe kell néznie a múlt darabkáival, amelyeket igyekezett a szőnyeg alá söpörni."

_______________

Ez egy kisregény, néhány óra alatt könnyedén elolvasható, de éppen rövidségének, tömörségének köszönhetően tud velős, lényegre törő, nem túlmagyarázó, nem túlíró és túlbeszélő lenni.

Paula Hawkinsról már tudjuk előző regényeiből, hogy eredeti ötletekből építkezik és kiváló érzékkel közelíti meg a személyiségtípusokat, valamint olyan pörgős, eseménydús cselekményt hoz létre, amely teljes mértékben odaszögez a fotelba, amiből csak akkor állsz fel, ha végeztél a könyvvel. Ez jelen esetben hatványozottan igaz a könyv rövidsége miatt. Nem tudod abbahagyni.

Sok mindenről szól ez a történet: szól arról, hogy hogyan kísért a múlt, hiába hiszed azt, hogy magad mögött hagytad; szól a barátságról és a házasságról, és arról, hogy igazán ismerjük-e a körülöttünk lévőket; szól arról, hogy a tetteink nem maradnak következmények nélkül; és szól arról, hogy ne feketén és fehéren lásd a dolgokat; és bár sejted, hogy valaki nem az, akinek látszik (de ki? biztos az, akiről ezt gondoljuk?), de az író meg tudja mutatni neked, hogy ennél is jóval többről van szó.

A 21. Század Kiadó azt írja:

"Paula Hawkins legújabb thrillerében nemcsak a toxikus barátságok mibenlétét festi le hátborzongatóan árnyaltan, de a napjaink társadalmára jellemző társfüggőséget is, és a felelősségvállalás teljes hiányát. Jake meggyilkolásával nemcsak egy élet pusztul el, hanem egy élet ábrándja, az önáltatás tökéletesre járatott működési rendszere. Képesek-e vajon a szereplők túllépni saját vakságukon, vagy ugyanott folytatják a férfi halála után, mintha mi sem történt volna? A szerző ismét izgalmas lelki és önismereti utazásra invitál legújabb krimijében, melyben a meglepetések olyan gyorsan váltakoznak, mint Edie és Jake háza alatt az óceán magassága árapály idején."

Igen, ennél jobban nehéz lenne megfogalmazni... Mennyire vagyunk (szándékoltan vagy sem) vakok azért, mert kényelmesebb nekünk a körülöttünk lévőket más színben látni? Kényelmes és biztonságos. Ez lehet énvédő mechanizmus, lehet - ahogy a kiadó írja - társfüggőség, de lehet hűség, lehet szerelem?

Mindig érdekes az önáltatás mibenléte - izgalmas, ha úgy tetszik; persze ez nem biztos, hogy a legjobb szó, ha súlyos kérdésekről van szó.

Az önáltatással mi a célunk, a valódi célunk? Magunkat védjük, ez biztos. De ez a másik embernek is védelmet nyújt, miközben meg sem érdemelné. 

Hol húzódik a határ naivitás és bizalom között?

És az önáltatás a másikért történik, a feltétlen szeretet jegyében, vagy önmagunkért?

Azt hiszem, ez sem mindegy, még akkor sem, ha az eredmény ugyanaz. 

És biztos jó nekünk - bár az Igazság mindig egy felbecsülhetetlen eszmeként van számon tartva -, ha kilépünk ebből a komfortzónából? Ha levesszük a szemellenzőt? Mindig jobb lesz nekünk? Minden esetben jobb lesz másoknak? Mindig az a helyes út? 

És egyáltalán mi az, hogy "helyes"? És a helyes út mindig mindenki (!) számára a legjobb? Csak egy helyes út létezik? Egyetlen igazság?

Paula Hawkins ilyen kérdéseket feszeget ebben az egy szuszra végigolvasós, ütős, nagyon izgalmas könyvében.

A kiadótól megrendelhető ITT.