"Britt-Marie hivatása negyven éven át az volt, hogy makulátlan rendet és tisztaságot tartson sűrűn utazgató és gyakran túlórázó férje körül. Ám útjaik elválnak, s ő, akinek lánykorában volt utoljára munkahelye, minden áron dolgozni akar. Mivel nem válogathat, elfogadja az egyetlen állást, amelyet a munkaközvetítőben ajánlanak neki, és Borgba utazik, ebbe a válság sújtotta községbe. Egy hallatlanul koszos, felszámolás előtt álló ifjúsági otthont kell rendben tartania, éppen neki, aki nem tűr meg semmiféle piszkot és rendetlenséget. Ráadásul, ki tudja, hogyan, hamarosan az ifjúsági focicsapat vezetőjének szerepében találja magát. Pedig nem sok minden áll tőle a focinál távolabb. De Britt-Marie-t nem olyan fából faragták, hogy megijedjen a feladattól: intézkedni kezd, engedélyeket kér be, nyilvántartásokat vezet rendet csinál és rendet tart. Az egyedülálló, messziről érkezett nőből akaratlanul a közösség egyik kulcsembere lesz. És felfigyel rá egy magányos férfi is, Sven, a helyi rendőr. Kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy Britt-Marie újra otthonra találjon. Különös tekintettel arra, hogy volt férje is felbukkan a színen...
Történet a második esélyről, a sors kiszámíthatatlanságáról és az evőeszközös fiókok rendjéről. Fredrik Backman harmadik regénye szívszorító és felemelő, romantikus és ironikus, csakúgy mint korábbi művei."
___________________
A férjem kérdezte, hogy miről szól a könyv, amit olvasok, és amikor gondolkodtam, hogy mi is a legpontosabb válasz, akkor arra jutottam, hogy Backman a magányról ír - a magányos emberekről, és arról, hogy ne ítéljük meg túl keményen azt, akit a magány tesz keménnyé.
Ne könyveljük el házsártosnak, kötekedőnek, bármilyennek olyan könnyedén, hanem nézzük meg, hogy miért is lett olyan - vagy hogy egyáltalán tényleg olyan-e, amilyennek mutatja magát. Nézzünk mögé, hogy ki is ő valójában, és a valódi személyiségéről hozzunk értékítéletet. Minden más felszínesség, tévedés, önkényes ítélkezés és légből kapott, téves kritika csupán.
Ha valakiről véleményt alkotunk, ismerjük már meg előbb! Ne legyünk olyan önteltek, hogy azt hisszük magunkról, jogunk van megítélni bárkit egy pillanat alatt, mert mi olyan okosak és tévedhetetlenek vagyunk, hogy úgyis tudjuk, milyen ember ő. Nem tudjuk. Nem tudhatjuk. Ha nem ismerjük, honnan tudhatnánk? És miért nem szánjuk rá az időt, hogy megismerjük? Ha erre lusták vagyunk, akkor ne legyünk olyan nagyra magunkkal, hogy azt hisszük, mi jogosultak vagyunk véleményt alkotni olyan alapon, hogy úgyis igazunk van.
Az idegesítő, házsártos, általunk megítélt ember olykor annyira szerethető, ha a felszín mögé nézünk! És hát a megértés: miért lett olyan, amilyen?
Mert problémája van, megsebezték, ezért álarc mögé bújik? Lehet.
És mi tudunk segíteni rajta?
Ha igen, akkor nosza, tegyük meg.
Vagy fogjuk be a szánkat.
Backman ilyen dolgokat akar közölni velünk.
És most, hogy ezt leírtam, kinyitottam a regényt, hogy mi is az első bekezdése?
Íme:
"Villa. Kés. Kanál.
Ebben a sorrendben.
Britt-Marie tényleg nem ítél el másokat, egyáltalán nem, de civilizált embernek nyilván eszébe sem jutna másképp elrendezni az evőeszközöket a konyhafiókban, ugye? Britt-Marie nem ítél el senkit, de ugyebár, nem vagyunk állatok?"
Humor, irónia, éleslátás - és apró intés, hogy tanulnod kell. Tanulnod kell azt, hogy a másik megítélése ne ítélkezés, ne bírálat legyen. Tanulnia kell Britt-Marie-nak. Tanulnod kell neked. Tanulnom kell nekem. Tanulnia kell Backmannak. Erre szólít fel minket, és erre szólítja fel és emlékezteti újra és újra önmagát. Ami becsülendő. És hasznos. Előrevisz.
Backman eredeti humorát nagyon bírom:
"- Felszámolták a műhelyt. Megtesszük, amit tudunk. De szarni rá! Megmutatom az ifjúsági otthont, jó?
Meglenget egy borítékot, benne a kulcsokkal. Britt-Marie elveszi, Valaki vodkásüvegére néz, aztán a táskáját kezdi szorongatni. Majd még a fejét is megcsóválja.
- Köszönöm, boldogulok. Nem akarom, hogy teher legyen a dologból.
- Nekem nem teher - mondja Valaki, és lazán előre-hátra gurulgat a tolószékével.
Britt-Marie elnézően mosolyog.
- Nem is úgy gondoltam, hogy magának."
"Poharakat is tesz a gyerekek elé. Az egyikük, akit Britt-Marie a világért sem hívna "túlsúlyosnak", de azért úgy néz ki, mintha nagyon sok gyerek üdítőjét megitta volna, vidáman azt mondja, "szívesebben isznak a dobozból".
- Itt ugyan nem, itt pohárból iszunk - háborog Britt-Marie, hangjából hallatszik, alkudozásnak helye nincs.
- Miért? - kérdezi a kisfiú.
- Mert nem vagyunk állatok - tájékoztatja Britt-Marie.
A fiú az üdítősdobozára néz, elgondolkodik egy kicsit, majd megkérdezi:
- Melyik az az állat, amelyik az embernél ügyesebben iszik dobozból?"
"Sami mesél neki egy focimeccsről majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Liverpool-Milan meccs volt a Bajnokok Ligája döntőben, amiről Britt-Marie megkérdezi, verseny-e, Sami meg azt válaszolja, kupa, Britt-Marie megkérdezi, mi az a kupa, Sami azt válaszolja, egyfajta verseny, mire Britt-Marie rámutat, hogy akkor akár már az elejétől lehetett volna annak nevezni különcködés helyett."
Tartalmas, ironikus, néhol vicces, néha könnyfakasztó történet - de olyan igényességgel kidolgozva, ahogyan azt Backmantól megszokhattuk.
Jó szórakozást!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése