Scott Spencer: Végtelen szerelem

„Tizenhét ​​éves voltam, szívem legsürgetőbb parancsainak hű követője, amikor letértem a mindennapi élet ösvényéről, s egyetlen pillanat alatt leromboltam mindent, amit szeretek.” 

"Így kezdődik David és Jade, két kamasz mindent felemésztő, érzéki szerelmének tragikus története. A hatvanas évek Amerikájában járunk. Jade szabad szellemű szülei nem bánják, ha lányuk korán kezdi a nemi életet, de amikor a fiatalok olyannyira egymásba feledkeznek, hogy senki és semmi mással nem foglalkoznak, Jade apja kitiltja Davidet a házból. David ekkor kétségbeesésében arról kezd ábrándozni, hogy mekkora szeretettel és hálával fogadják majd vissza, ha megmenti a családot valamilyen szörnyűségtől… 

Ami ezután következik, az maga a legsötétebb rémálom, névtelen telefonhívásokkal, őrült levelekkel és szörnyű következményekkel, David számára ugyanis a Jade iránt érzett szerelme immár valóságosabb, mint bármilyen egyéb világ, valóságosabb, mint az idő és mint a halál.

A Végtelen szerelem társadalmi és politikai témákban bővelkedő, sok rétegű regény, immár klasszikusnak számító irodalmi csemege, amelyben a szerelem és megszállott keresésének ürügyén a lélek sötét mélységei tárulnak föl az Olvasó előtt."

Csalódott vagyok e miatt a könyv miatt. Sok mindenre számítottam. Végtelen szerelemről szóló regényre, krimiszerű szálakra, a hippilétbe való betekintésre, családi szövevényekre... Hát nem. Semmi ilyesmiről szó sincs. 

Szerelemről némiképp van, meg őrületről is, jól felépített karakterek is vannak benne, de olyan gyomorforgató részletek is, amiket az én érzékeny lelkem már nem bírt el... Pedig higgyétek el, simán végigolvasok egy durva svéd krimit vagy észt drámát, de ez... Az öncélú gusztustalanságot nem nagyon bírom. Na mindegy. 

Szerintem nagyon megtévesztő a fülszöveg, ugyanis itt nincs szó se társadalmi, se politikai témákban való bővelkedésről, pedig az tényleg külön csemege lett/lehetett volna, de e téren aztán végképp csak a felszínt kapargatja a szerző. Lehet, hogy ez a regény nagy szám volt a megjelenése idején, de közel sem arról szól, amit sugall az ajánló. De tényleg, közel sem. Pedig nagy lehetőségek rejlettek a témában - ezért is ugrottam rá a könyvre azonnal, de igazság szerint a felszínesség (és némi gusztustalanság) mellett még ami eszembe jut, az az unalom. Untam ezt a könyvet. Túlbeszél, túlragoz, túlmagyaráz, és végig csak kapiskálja a hámot, és egyszer sem megy a rétegek közé, alá, hogy megvizsgálja a cselekmények mozgatórugóit, mélyét is. Kár. Pedig akár egy nagyon jó könyv is lehetett volna.

Bár egyébként az "őrült" srác (valóban őrült??) jellemvonásait, kényszeres (??) gondolatait, reakcióit Scott Spencer nagyon jól írja le - kérdés, hogy miért ítéljük mégis őrültségként (ha akként ítéljük) a tetteit anélkül, hogy biztosak lehetnénk benne, nem valóban pusztán végtelen szerelemről van szó...
Ezt a szálat kellett volna még jobban kibontania, és akkor ez egy remek regény lenne.
De azért, biztos, ami biztos, amíg nem látunk a dolgok mélyére, ne ítélkezzünk.