Joyce Maynard: Függőség

"Néha csak egy erős ember hiányzik valakinek az életéből, aki bátorítja és utat mutat neki... Ezért vagyok én itt - mondta Ava."

A függőség veszélyes - akár az alkoholtól, akár mástól függ az életünk.

Jól tudja ezt Helen is, aki ittas vezetés miatt elveszíti a jogosítványát és nyolcéves fiának, Olivernek a felügyeleti jogát is. A magába roskadt Helen azonban életének mélypontján megismerkedik Ava és Swift Havillanddel, akik gazdagok, nagyvilági életet élnek és szívesen segítenek másokon. Helent is felkarolják: nem pusztán munkát adnak neki, de a barátjukká fogadják, sőt megígérik, hogy segítenek, hogy Helen visszakaphassa Ollie-t. Mindezért az álomvilágért Helen szívesen lemond a régi barátokról.
Alkoholfüggősége már a múlté, ám észrevétlenül egy másik függőség rabjává válik, és ahogy az alkohol nyújtotta bódulatból, úgy ebből is keserű az ébredés.

"Történet a felemésztő barátság erejéről, arról, hogy a saját életünk elől mások életébe menekülünk; a birtoklási vágyról és a látszat hatalmáról. Egészen magával ragadó." (Megan Abbott)

"Ahányszor csak felkerestem a Folger Lane-en, Ava mindig megetetett, én pedig mindig az utolsó morzsáig felfaltam, amit elém tett. Korábban, a hosszú évek alatt, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, valahogy elvesztettem az ízek iránti érzékemet. Ízetlen lett maga az élet is. Ezt kaptam vissza Havillandéktól: az élet ízét. Minden alkalommal, mikor végigmentem a kaputól a házig vezető feljárón, a nyitott ajtón át mindig valami finom illat úszott felém. A tűzhelyen gyöngyöző levesé. A sütőben piruló csirkéé. A minden szobában megtalálható, üvegtálban úszó gardéniák illata. Odakintről Swift kubai szivarjának a füstje kanyargott felém.
Aztán az a nevetés. Swift harsogó kacagása, mint az arapapagáj kiáltása a dzsungelben, amikor párzani készül. "Lefogadtam volna, hogy Helen az!" - kiáltotta.
Már attól fontosnak éreztem magam, hogy egy olyan férfi, mint Swift, a nevemen szólít. Olyan fontosnak, mint még soha életemben." (részlet a könyvből)

Ha valaki ismeri Joyce Maynard bármely könyvét, és főként ha hallotta őt beszélni, a könyveiről, az életéről, történetekről, elnökjelölti vitáról, bármiről, aki látta őt mosolyogni, tapasztalta a kedvességét, az mindörökre elfogult marad vele kapcsolatban.

De.

Aki mindezt nem tapasztalta, az is azt fogja mondani, hogy a Függőség egy remekmű Maynardtól.

Hihetetlen érzékenységgel közelíti meg és boncolgatja ezeket a borzasztó nehéz témákat, nem csak a függőségeket (a „csak” persze idézőjelben, mert ez már önmagában sem könnyű téma), hanem az egyéb élethelyzeteket és érzéseket – a csalódást, az elvált nőként a férjjel a gyerekért való küzdést, a gyerek szeretetéért való küzdést, a reményt, a próbálkozásokat, a tehetetlenséget…

És aztán jön valaki, és felkarolja – vagy ha úgy tetszik: átöleli – ezt a nőt. És ő boldogan omlik az óvó karokba – ki ne tenné? És most nem egy férfiról beszélünk, hanem egy idősebb házaspárról, aki családot ad Helennek, a főszereplőnek.

És ez jó neki. És valószínűleg ők sem akarnak rosszat neki. De megtalálja náluk, bennük azt, ami a család lényege? Ugyanazt jelenti mindannyiuk számára a család? És tudsz-e egyáltalán családtagként kezelni, szeretni valakit, aki nem az? Talán úgy érzed, hogy igen; mindaddig, amíg nem kerül szembe a családtagként kezelt barát vagy rokon érdeke a családtagodéval.

Nehéz helyzetekről ír Maynard, és megküzdési mechanizmusokról (de nem direktben és nem így kimondva) – hogy vajon mit teszünk ezekben a helyzetekben, hogyan kezeljük ezeket. Önállóan, magabiztosan? Bizakodva, remélve? Ragaszkodva a rosszhoz, mert függünk valami módon tőle? Vagy elengedve azt, de egy másik függőségbe menekülve? És mit teszünk kockára? Van elég erőnk, vagy talán önmagunkba vetett hitünk a helyes utat választani? Ühüm… És mi is a helyes? Kinek mi?

Ki így, ki úgy. Nincs válasz, nincs recept.

Joyce sugall persze egyfajta értékrendet, értékválasztást felénk, de azért a véleményalkotást ránk hagyja. Az a mi dolgunk. Az ő feladata az, hogy ezeket a kérdéseket feltegye – vagy inkább feltetesse, megfogalmaztassa velünk.

A karakterek is élnek, amelyeket megteremt, nem csak a szituációk. Olyan különböző személyiségekkel, olyan különböző árnyalatokkal, színekkel, olyanfajta harmóniával és diszharmóniával találkozunk ebben a könyvben, amelyek emészthetők olvasóként, de ha beleképzeljük magunkat az egyes karakterek helyébe, már nem tűnnek annak, mert rádöbbenünk, hogy ez a kellemes, olvasmányos és emészthető tálalás milyen hihetetlen erőfeszítéseket, nehézségeket, küzdelmeket takar.

Ne okoskodjunk, hogy a főszereplőnek „mit kéne csinálnia”, mert „mi kívülállóként tudjuk”. Nem tudjuk. Nincs ilyen. Nincs ilyen, hogy kívülállóként, külső megfigyelőként tudom, mit kellene tennie neki, mert én nem érzem azt, amit ő, ő pedig nem érzi azt, amit én, innentől kezdve ez az egész, hogy neki ezt kéne tennie, értelmetlen. Mert nem tudja megtenni. És ha nem tudja megtenni, mert máshogy érez, akkor mindegy, hogy „ezt kellene-e”. Teljesen mindegy.

Szárnyakat kéne növesztenünk, és akkor könnyebben eljutnánk A pontból B-be.

Nem kéne siratnunk a múltat, hogy tovább tudjunk lépni.

Nem kéne elérhetetlennek tűnő dolgokért küzdenünk.

De nincsenek szárnyaink. Nem tudnak nem hiányozni bizonyos dolgok. Más dolgok nélkül pedig egyszerűen nem tudunk élni. Ez van.

Innen megint oda jutok, ahova az előző regényről írt blogbejegyzésben, hogy ne ítélkezzünk, mert az egy tévút.

Ha ítélkezünk, az minket abba a téveszmébe ringat, hogy mi (bezzeg!) tudjuk, mi lenne a helyes. Mi mennyivel jobban tudjuk, látjuk, ítéljük… Nem. Nem tudjuk jobban. Vagy ha ragaszkodunk ahhoz, hogy „jobban tudjuk”, akkor legalább őszintén gondoljunk bele abba, hogy pontosan abban a helyzetben vajon ugyanolyan „jól tudnánk-e”.

Na, szóval Maynard megint egy érdekes, izgalmas témát bont ki, hol könnyedebben, hol kicsit szívszorítóbban, de mindig tartva az egyensúlyt, a kezeidnél fogva vezetgetve téged, mert ha nem tudod megcsinálni azt, amit kéne, akkor talán az a legjobb, ha melletted van egy barát, aki fogja a kezed, hogy óvatosan legalább egy irányt próbáljon szabni neked – és ha ez nem megy, akkor az általad választott úton is kitartóan fogja a kezed.

És ez nagyon sokat tud segíteni, de csak akkor, ha az a barát tényleg fogja a kezed; csak néha elhomályosítja a látásunkat az, hogy mellettünk van vagy valami csábító dolgok ajánl (megértést? szeretetet?) valaki, akihez tartozni akarunk, és tárt karokat kínál – miközben nem tudjuk, hogy érdemes-e rá, és netán emiatt hátrahagyunk olyat, akinek meg a kezéből, észre se vesszük, de erőnek erejével rántjuk ki a kezünket.
Erről szól ez a regény: legyél körültekintő, kicsit óvatos is, bízz is persze, de előbb ismerd fel, hogy érdemes-e a bizalmadra az, akire rábízod magad, a titkaid, a jövőd, az álmaid.

Mint mondtam, Maynard nem ad receptet, mert a tények, a tapasztalások és az érzések is félrevihetnek. Főleg ha olyan a hátterünk, hogy ezekre nem támaszkodhatunk.

Nem is tudom, talán arról szól ez a dolog, hogy akkor viszont tanulj a hibáidtól, állj fel, és legközelebb máshogyan csináld. 

Az Alexandra Kiadótól megrendelhető!