"A tizenegy és fél éves Pete Péter arra ébred, hogy alig fér el az ágyon. A takarója alól két szőrös láb kandikál ki, a keze óriási, a hangja mély és reszelős. Úgy tűnik, Pete Péter, azaz Pite egyetlen éjszaka alatt felnőtt, és pont olyan lett, mint az apja. Ráadásul apukája, dr. Pete Ádám is átváltozott, és a megszólalásig hasonlít a fiára. Sőt a megszólalás után is. Így aztán apa és fia egy cipőben járnak. Illetve egymás cipőjében. Pite suli helyett munkába indul. Ádámot pedig várja az iskolapad. De vajon helyt tud-e állni Pite egy komoly munkahelyen? És hogyan boldogul Ádám a gyerekek között? Egyszer majd jót nevetnek ezen az egészen, ha már visszaváltoztak. De vajon visszaváltoznak-e valaha?
A kötet elnyerte AZ ÉV GYEREKKÖNYVE címet (2000), valamint Nemzetközi IBBY-díjat kapott (2002). A NAGY KÖNYV versenyében a 100 legkedveltebb regény közé került!"
Nógrádi Gábor: „Valóban ez a könyv volt a legsikeresebb, a legtöbb díjjal jutalmazott. No, meg benne van néhány tankönyvben, és kötelező számos iskolában. Mégsem vagyok biztos abban, hogy ez a legjobb regényem. Egyébként is: egy regényről nemigen lehet kimondani halálos biztonsággal, hogy ez a legjobb. Ádámnak ez a legjobb, Zsuzsának az, Aninak amaz. Én például a Petepite lányos változatát, Az anyu én vagyok című könyvet jobban kedvelem.
A Petepitét, és ezt már sokszor elmondtam, azért írtam meg, mert gyerekkoromban szerettem volna felnőtt lenni gyorsan. Ma pedig inkább gyerek szeretnék lenni. Persze mai gyerek!
Az apa-fiú vagy az anya-lány cseréjének a történetét nem én írtam meg először, és még utánam is sokan meg fogják írni. A sztorit könyvről könyvre adják az írók, s meg lehet írni újra tízszer, hússzor, százszor is. Ez nem számít lopásnak. Egyetlen feltétel van csak: jól kell megírni. Remélem, ez nekem sikerült…”
"Samu szereti Papát. Szereti, ha háromszáz kilométerre van tőle, de megőrül, ha csak három méterre. Mert a Papát nem lehet kibírni. A Papa mindenbe beleszól. A Papa mindent jobban tud. A Papa fontoskodik. A Papa vénember létére csajozik. A Papa ölelget. A Papa gyógyít. A Papa Samu elé megy az iskolába. A Papa botrányt csinál a múzeumban. A Papa árulkodik. A Papa nem kopogtat. A Papa egyszerűen CIKI! Mióta a Papa Samuékhoz költözött, szerencsétlen Samunak egyetlen nyugodt pillanata sincsen. Még a fürdőszobában sem. Ezt nem lehet kibírni! Segítség, a Papa jön… A Papa itt van… És itt marad örökre. Papa, ne már!"
Nógrádi Gábor: „Természetesen magamról mintáztam a Papát is, aki Nyíregyházáról, a szülővárosomból költözik fel a lánya családjához Pestre, és magamról mintáztam Samut is, aki voltam valamikor, gyerekkoromban. Mert bizony ilyen gátlásos, szorongó, mindentől félő kiskamasz voltam. És ilyen erőszakos, mindenkinél okosabb, mindenkinek tanácsot adó Papa vagyok most. Nem mondhatom, hogy nehéz volt megírni ezt a könyvet. Csak beszélgetni kellett magammal. A mai magamnak a régi magammal. Elárulom a titkot: minden könyvem így készül. Minden szereplő én vagyok. Beszélgetünk, vitatkozunk, veszekszünk, verekszünk. Sőt, még gyilkolászunk is, mint a Marci könyvekben. Remélem, a Papa, ne már! főszereplőiben sok nagypapa és sok unoka magára ismer. És ezek a kis humoros helyzetek segítenek abban, hogy még jobban megszeressék egymást minden hibájukkal együtt.”
________________________
Gergő "régen" (1-2 éve) nagyon sok regényt kiolvasott, ami engem nagyon elégedetté tett. :)
Mostanában inkább képregényeket szeret olvasni (Garfield a nagy kedvenc, amit abszolút megértek egyébként), illetve a kicsi korában olvasott meséket olvassa újra, amiket még én olvastam neki, és amiket mindketten nagyon szerettünk. Ezek jó része még az én gyerekkoromból való: Pitypang, a hiú oroszlán; A három kiscica; A világ leggazdagabb verebe stb.; de vannak köztük olyanok is, amiket már én vettem neki: Pettson és Findusz-könyvek, Kung Fu Panda stb. Ezt sem bánom - csak olvasson.
A múltkor viszont úgy érzékeltem, hogy kicsit túl sokat pötyög a telefonján, és rászóltam, hogy most már aztán tessék letenni azt a telefont és olvasni!
Erre letelepedett a kanapéra a PetePitével, és nagy "megsértődésében" csak akkor kelt fel onnan, amikor véget ért a könyv. (Minden túlzás nélkül.)
Hurrá!
Teljesen magával ragadta Nógrádi stílusa.
Aztán jött a Papa, ne már!, és azzal is ugyanez volt a helyzet.
A nagyobbik gyerkőcöm, Dávid tavaly szintén kiolvasott kb. 6 Nógrádi-könyvet, neki is nagyon tetszik a stílusa, az olvasmányossága, a humora és a mondanivalója. Azt, hogy
úgy közöl fontos dolgokat, hogy látszólag nem akarja ezt tenni. Csak mesél.
Úgyhogy ifjúságiregény-fronton Gergőnél ezek mennek mostanában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése